A szerb-magyar határ közelében, a Tisza jobb partján fekvő települést 1093-ban említik írásban először, Cnesa alakban. A régészeti leletek szerint már a bronzkorban is éltek itt emberek, de a középkori település kialakulását a folyami átkelőhely, – a rév – és a hozzá kapcsolódó forgalom tette lehetővé/szükségessé. Ezt igazolja Anonymus állítása is, miszerint a magyarok – Zuárd, Kadocsa és Bajta vezérek vezetésével – 896-ban itt keltek át a Tiszán, hogy Glád bolgár fejedelem birtokait elhódítsák…
Az 1240. évi összeírás 27 házat jegyzet fel – aztán jöttek a tatárok, majd 1526-ban a törökök.
 

1553-ban a törökök az elnéptelenedett területre délszlávokat telepítettek, a források szerint ebben az időben földvár őrizte a révet.
Az 1699-ben megkötött karlócai béke eredményeként megszűnt a török hódoltság: a Habsburgok is szerbeket telepítenek erre a vidékre, akik határőrökként szolgálták a birodalmat. A Béke Királynője templom Karlócán ma azon a helyen áll, ahol egykoron az a faház állott, amelyben aláírták a békeszerződést - lásd itt lent.

A település 1700-tól az Ókanizsa (Vetus-, Alt-, Stara-) nevet viseli.

A határőrvidéket 1741-ben felszámolták: a határőrök egy része elvándorolt. Az itt maradottak jogainak megvédésére – uralkodói parancsra – 1751-ben létre hozták a Tiszai Koronakerület. A többi koronakerülethez tartozó településhez hasonlóan, ekkor kapta meg a ma is használatos címerét, melynek központi figurája az ekevasra támaszkódó, felemelt jobb kezében kardot tartó határőr. A gyéren lakott területre 1753-tól megkezdődött a katolikus vallású magyarok tömeges betelepülése, ezzel jelentősen változik a lakosság nemzetiségi és vallási összetétele. A betelepültek jogait azonban csak az 1774-ben kibocsátott, ún. második kerületi kiváltságlevél egyenlítette ki a görögkeleti vallású szerb határőrök leszármazottjainak jogaival.
Az első céh 1777-ben alakult meg. A Temesvár-Szabadka útvonal jelentős forgalmat biztosított a településnek, határában a XIX. század elejére jelentős kiterjedésű tanyavilág alakult ki.

Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idején rendezett tanácsot kapott: 1849 februárjában a Tisza mentén előretörő szerb felkelők elől a város lakossága még idejében elmenekült, így nem jutott a zentaiak sorsára. Mire azonban a honvédcsapatok visszafoglalták, súlyos pusztítások érték: 1311 házából csupán 105 maradt sértetlen. A várost – melyet Guyon Richárd tábornok (aki itt balra látható) honvédei védtek – 1849. augusztus 5-én foglalták el a császári csapatok.

1870-ben a községnek sikerült megváltani a koronakerület státusából eredő kötelezettségeit, és egyben megszereznie a közlegelőket – ezeket nem osztották szét, hanem bérbeadásukból pénzelték a növekvő közköltségeket.

1886-ban felállítják a Szegedtől megvásárolt hajóhidat.
1903-ban megkezdődik az építőanyag – tégla és cserép – gyártás, napjainkban a cserépgyár a Tondach-birodalom részét képezi - logója itt balra.

1904-ben hivatalosan is felveszi a Magyarkanizsa nevet, 1908-ban rendezett tanácsú város lesz. 1911-ben megépül a Városháza - itt balra.

A város határában fellelt gyógyvíz lehetővé tette, hogy 1913-ra kiépüljön a napjainkban is messze földön híres gyógyfürdő - logója itt balra.

 Az 1910-es népszámlálás szerint a városnak, a hozzá tartozó tanyavilággal együtt, 17 ezer lakosa volt.

Az 1914 augusztusában, a Szerbia ellen megindított hadjárat a kezdetektől fogva nagy veszteségeket okozott a Monarchia haderejének. Az elesettek mellett nagyszámú sebesültről és betegről is gondoskodni kellett.

Magyarkanizsa városa még 1902-ben kötelezettséget vállalt, melynek értelmében háború esetén biztosítja 200 üdülő-lábadozó sebesült katona teljes ellátását.

Már a háború kezdeti szakaszában jelentkezett a szerb harctérről érkező nagyszámú sebesült és beteg katona elhelyezésének problémája, ami engedményekre késztette a város vezetőségét.

Dr. Király Sándor polgármester az 1915. március 16-án megtartott képviselőtestületi közgyűlésen így számolt be a kialakult helyzetről:

"…A hadvezetőség és az Országos Vöröskereszt Egylettel folytatott tárgyalások folytán kénytelen voltam beleegyezni abba, hogy Magyarkanizsán ne csak üdülő  lábadozó betegeket küldhessenek, hanem kisegítő kórház állíttassék fel, - minthogy azonban ezen esetben az orvosi műszereket és gyógyszereket is nekünk kellett előállítatni, előterjesztésemre az eddigi 1 korona 20 fillérben megállapítva volt betegellátási díjat sikerült 2 koronára felemeltetni, mi által elértük, hogy 50 fillér minden betegnél megmaradt, műszerekre és gyógyszerekre, mert az eltartás személyenként 1 korona 50 fillérért vállalták el az apácák a zárdában, a szegényházban és a kifőzőnő a kórházban."

A kisegítő hadikórháznak otthont adó Haynald-leánynevelő intézet épülete.

Az első sebesültek 1914. október 5-én érkeztek meg.
Kezdetben valóban könnyebb sebesültek érkezhettek, mert meglehetősen alacsony volt a halálozási arány, ám annál magasabb a kezelt betegek száma. A polgármester erről a következőt mondta:

"…A sebesülteket 1914. október 5-től megkezdetten a mai napig csoportokban küldettek ki gyógykezelésre, szám szerint 588-an. Ezek közül gyógyultan visszautaltatott 551, meghalt 4, kezelés alatt áll jelenleg 33."

A Magyarkanizsán elhunyt első katona a morva nemzetiségű Kreuczer Vencel gyalogos volt, aki a cs. és kir. 73. (prágai) gyalogezredben szolgált. 23 évesen, 1914. október 20-án érte a halál… Porhüvelyét a fekete, zsíros bácskai földben helyezték örök nyugalomra.

Az ellátás minőségét és kórház-személyzet odaadó munkáját Dr. Király a következő szavakkal méltatta:

"…A sebesültek nálunk igen jó ellátásban részesültek, úgy hogy a mi szegényházi és zárdai kórházunk, az egész országban jó hírnévre tett szert, és ez a jó hírnév a legszebb dicséret városunk közönsége s különösen azon önfeláldozó és lankadatlan buzgalmú apácák és hölgyek részére, akik fáradtságot nem kímélve iparkodnak a haza védelmében megbetegedett katonákat nemcsak ápolni, és minden jóval ellátni, hanem humánus és emberszerető bánásmódjukkal kedélyüket is felvidítani."

A kisegítő hadikórház pecsétlenyomata.

A hadikórház fenntartása jelentős anyagi eszközöket igényelt, a polgármester erről így referált:

"…A sebesültek élelmezésére az Országos Vöröskereszt Egylettől eddig 25778 koronát vettem kézhez, melyből a szegényház, Haynald nevelő intézet vezetőségének és a kórháznak 21419 korona 20 fillért, gyógyszer, kötszer és orvosi műszerekre 2832 korona 49 fillért utalványoztam ki, - a sebesült katonák kezelése körül az élelmezésen és kötszereken kívül 2845 korona 21 fillér kiadás merült fel felszerelési, mosatási és egyéb költségekben úgy, hogy végeredményként összesen a mai napig 1319 korona többletkiadás van.
A sebesültek a harctérről számos ragályos betegséget behurcoltak városunkba, kolera, vérhas, tífusz esetek fordultak elő, ezekre 2587 korona 97 fillér költség merült fel, amely összegnek vagy legalább egy részének az országos betegápolási alapból való megtérítése iránt a szükséges intézkedéseket folyamatba tettem.
A sebesültek közt fellépett járványok szükségessé tették számos olyan intézkedést, amelyek a fent feltüntetett 2587 korona kiadását megmagyarázzák, a szegényházban fel kellett állítani egy járvány osztályt, amely nagy mérvű átalakítással járt, - ki kellett bérelni egy szomszéd házat, és a járvány kórházban külön ápolók felfogadása vált szükségessé, fertőtlenítő gépek s egyéb felszerelési eszközök beszerzése is szaporította a költségeket, szükségessé vált továbbá, hogy a szegényházból a szegények és az árva gyerekek kihelyeztessenek, ami szintén tetemes költségbe került."

Az elkövetkező háborús években a hadikórház fenntartásához nélkülözhetetlen anyagi kiadások egyre nőttek. A helyzetet csak rontotta a háború gerjesztette pénzromlás, az árak emelkedése és a lakosság általános elszegényedése. Mindez igencsak megterhelte a város egyre szegényesebb költségvetését, de a hadikórház 1918-ig rendületlenül működött.

Az elhunyt katonákról a polgármester 1915 márciusában a következőket jelentette a közgyűlésnek:

"…A sebesültek közül 4 meghalt, ezeknek eltemetéséről a város költségén gondoskodtam, s részükre a római katolikus temető egyik legszebb helyén díszsírkertet eszközöltem ki a római katolikus plébános úrnál."

Magyarkanizsa város képviselő testülete közvetlenül a háború befejezése előtt – 1918. október 30-án – megtartott rendkívüli közgyűlésén a következő döntést hozott a katonatemetőre vonatkozóan:

"…A városi tanács javaslatának elfogadása mellett utasítatik a tanács, hogy a hősök sírját a f. év november 1-ső napján díszítesse fel, a felmerülő költségek utalványoztatnak.
Egyben pedig a hősök sírjainak jövőbeni ápolásáról is gondoskodni kívánván, kettőezer koronát az 1919. évi költségvetésben előirányoz s utasítja a főszámvevőt, hogy ezen összeget a költségvetésbe vegye fel, melyből 1919. évi halottak napján a hősi halált halt katonáink sírjai feldíszítendők."

A két világháború között a katonasírokat a hozzátartozók gondozták, egyesek síremlékeket is emeltettek. 1941-l944 között sor került a sírkert kisebb felújításra, aminek keretében egyforma bádoglapok kerültek a fejfákra a hősi halottak nevével.
Hogy valójában hány hősi halottat temettek el a magyarkanizsai katonatemetőben, ezt már több mint 80 év távlatából meglehetősen nehéz megállapítani. Maradt tehát a temetőparcellában még ma is azonosítható sírok összeírása, és az elkészült lista összevetése a különböző levéltári forrásokból felkutatott adatokkal.
2000 tavaszán megtörtént a sírkert sírjainak összeírása, 75 sír lett azonosítva:

• 71 név szerint ismert Nagy Háborús hősi halott,
• 2 ismeretlen Nagy Háborús hősi halott,
• 2 hősi halott a II. világháborúból.

A magyarkanizsai katonatemetőben eltemetett, név szerint ismert Nagy Háborús hősi halottak:

APRÓ János, ÁROK József, BAKOTA Ferenc, BAKOTA Péter, BATA Ferenc, BESZÉDES Mátyás, BICSKEI István, BICSKEI Lukács, BOSZNAI István, BOŽIĆ, Grujo, BÚS Ferenc, BÚS István, CSONKA Lajos, DOBÓ Ferenc, DOBÓ János, DOBÓ Mihály, DUJMOVICS János, DUKAI György, DUKAI István, ERDÉLYI Alajos, FARAGÓ Sándor, FARKAS István, FÁTYOL András, FEHÉR György, GULYÁS Albert, GULYÁS Gergely, GULYÁS János, GYURA Illés, HARMATH Miklós, JANKÓ Ferenc, JOÓ Vince, JÓZSA György, KARÁCSONYI Simon, KARAI Simon, KARAPANDŽIĆ, Miloš, KAZI Ferenc, KAZI Pál, KELECS Mátyás, KISS József, KONCZ András, KOVÁCS Lukács, KOVÁCS Miklós, KŐRÖSI Antal, KREUZEL, Vencel, KUCZORA Pál, LÁSZLÓ Mátyás, LOSONCZ József, MAJOR János, MÁNYI Pál, MÉSZÁROS Sándor, MUHI Illés, MUHI István, MUHI István, NAGY Ferenc, NAGY Menyhért, ÓZSVÁR Lajos, PEKLA Sándor, PILISI Pál, PÓSA János, REKECZKI Jakab, SARNYAI János, SŐREGH Vince, SZABADOS Péter, SZABÓ István, SZABÓ József, TÖRTELI Ferenc, TÖRTELI János, TÖRTELI Lukács, VAJDA János, VERSEGI Mihály, VUKOVICH István.

A sírkert 2003 nyarán, a felújítás előtt…

A listán szereplő Joó Vince honvéd ezen sorok írójának üknagyapja, aki másfél év frontszolgálat után, súlyos betegen került haza: 39 évesen, 1916. május 7-én hunyt el özvegyét és három gyermekét hátrahagyva.
A magyarkanizsai I. világháborús sírkert felújítása – a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum segítségével – 2003 nyarán sikerrel járt.

... és a felújítás után.

A magyarkanizsai önkormányzat, és a civil szervezetek – 1990-től kezdve – évről-évre koszorúzással leróják kegyeletüket a hősök sírjainál. Teszik ezt abban a reményben, hogy mások is tesznek egy-egy szál virágot az ő szeretteik sírjára, hiszen a Nagy Háborúban elesett 781 helybéli zöme szülőföldjétől távol nyert örök nyugodalmat.

Az I. világháborúban elesett/eltűnt magyarkanizsaiak névsora itt olvasható bővebben:

www.zentarhiv.rs/Ivh/magyarkanizsa/Magyarkanizsa1914-1918.pdf