Pesthidegkút történetével kapcsolatban az alábbi érdekes cikket ajánlom figyelmetekbe (rövidített formában):

Széljegyzetek Pesthidegkút történetéből
(Czaga Viktória Podmaniczky-díjas főlevéltáros előadásának szerkesztett változata. Megjelent: a Hidegkúti Fókusz 2001. május – 2002 március közötti számaiban.)

Hidegút település története – egy ilyen legenda szerint – Szent István koráig nyúlik vissza: a nagy király ellen lázadó Koppány pogány híveit, a lázadás leverése után, itt őrizték Hidegkúton, a Várhegyen, olyan nyomorúságos körülmények között, hogy az őket őrző idegen (német) vitézek el is nevezték a hegyet Elendnek, ami tudvalevő, nyomorúságot jelent. A másik legenda a Hidegkút névre ad magyarázatot. Egyszerűt, mondhatnánk úgy is: együgyűt, de talán ezért maradt fent szívósan, évszázadokon át. Ez a monda már Mátyás királyhoz köti a település neve kialakulásának történetét: a nagy király erre vadászván megszomjazott, egyik vitéze egy kútból vizet merített, s átnyújtotta Mátyásnak, aki nagyot húzott a korsóból(?), s megjegyezte: ez aztán hideg kút! (Értsd: hideg kútnak vize.) s lett a helység neve a nagy király szólására emlékezve: Hidegkút.
A helységnév kialakulásának van egy jóval prózaibb – ám feltételen alapuló – magyarázata: midőn a tatárjárás után (1241) IV. Béla király a mai budai várhegyen várat építtetett, s ezzel Budát királyi központtá tette, az udvartartás ellátására szolgáló népeket rendeltek, s telepítettek le a környéken. Így letelepítve, nevüket adták a királyi fegyverkovácsok (Nagy)Kovácsinak, a királyi solymászok Solymárnak. Ebből logikusan következik, hogy Hidegkút névadói az idetelepített királyi trombitások lennének. Azonban nem így történt. Az, hogy település egy természeti adottságról – hideg és feltehetően jó vizéről/kútjáról – kapta nevét, arra utal, hogy már jóval korábban lakott település lehetett.
Az első tragédia 1241-42, a tatárjárás. Pest, Buda és környéke elpusztul. A tatárjárás után azonban még újra benépesültek, sőt virágzó évszázadoknak néztek elébe. A hidegkúti medence két ilyen elpusztult, majd újraéledt falu emlékét őrzi. Az egyik Gercse, a másik Hidegkút, s ez utóbbit a tatárjárás után jó tíz évvel, egy 1255-ben kelt királyi oklevél tanúsága szerint, IV. Béla elcseréli a Nyulak szigeti domonkos apácákkal, azok Mecse nevű birtokáért. A vadregényes táj azonban nemcsak a szorgalmas földmívelők faluját fogadta be, hanem a rosszban sántikálókat is. A középkorban főbenjáró bűnnek számító – mert királyi felségjogot bitorló – pénzhamisítók találtak itt rejtekhelyet maguknak. A remeteszurdok barlangjában feltárt leletek – szerszámok, vert és veretlen pénzek – arra engednek következtetni, hogy itt V. István uralkodása alatt pénzhamisító műhely működött.
Az apácáknak elajándékozott szolganépek mellett azonban a királynak szolgáló szabadok, főleg zenészek, azaz trombitások is éltek Hidegkút területén. Ők azok, akik itt birtokot szereztek, azt adták-vették, örökítették házasság vagy végrendelet révén, s ők azok, akik nevüket is Hidegkútról kapták
A 13. század második fele, a 14. és 15. század az itt élők békés fejlődését, gyarapodását szolgálta, bár Károly Róbert trónra lépése a szomszédos Gercsén gyilkosságba torkolló hatalmaskodáshoz vezetett: a Károly Róbert hűségén harcoló, majd hazatérő Gerchei Lászlót és családját irtották ki a cseh trónkövetelô, Vencel hívei, s csak egy kisleány, Margit és dajkája maradt életben.
A szomszédos Hidegkúton pár évtizeddel később, a Károly Róbert mellett hűségesen kitartó Hidegkúti Beer László Nagy Lajos királytól Hidegkút területének nagy részét királyi adományként kapta meg. Hidegkúti Beer László királyi trombitás volt, s a család egyik ága már vezetéknévként viseli a "Trombitás" nevet, ami már csak azért is kijár nekik mert e minőségben szolgálták Luxemburgi Zsigmondot is.
A család azonban nem az egyedüli hidegkúti és trombitás – csak éppen róluk maradtak fenn írásos emlékek. Arra, hogy többen is voltak, bizonyíték, hogy Nagy Lajos király a hidegkúti trombitásokat a királyi főétekfogó mester bíráskodása alá helyezte. Társadalmi emelkedésük további bizonyítéka pedig, hogy 1412-tôl a trombitások – így a hidegkútiak is – a királyi kíséret tagjaiként nemesi testületet alkottak.
1541-ig, Buda elfoglalásáig, a Podmaniczky-család birtoktestéhez tartozott Hidegkút. A család egyik oldalágának kései, XIX. századi leszármazottja a Krúdy Gyula által Budapest vőlegényeként megörökített Frigyes báró, akinek tevékenysége a Fővárosi Közmunkák Tanácsa élén Budapest világvárossá fejlődését szolgálta, s aki annyira szerette a fővárost, hogy nyaralás címén, nyáron sem hagyta el.
A család férfitagjai azonban a XVI. században is figyelemre méltó életpályákat futottak be: a két Podmaniczky-testvér, Mihály és István közül Podmaniczky Mihály a királyi testőrök kapitánya volt. Királyát követve a mohácsi csatatéren hősi halált halt. Mivel nem voltak fiúgyermekei, így testvére, István, nyitrai püspök örökölte birtokait, s többek között Hidegkutat is. Podmaniczky István is részt vett a mohácsi csatában, de szerencsésen megmenekült, s mert az esztergomi érsek, Szalkai László is holtan maradt a csatatéren, s mert az élő püspökök között ő, a nyitrai érsek volt a rangidős, királlyá koronázta Szapolyai Jánost. Podmaniczky István azonban – a kor szokásához híven – nem sokáig maradt meg János király hűségén. Csakhamar átállt Habsburg (I.) Ferdinánd pártjára, s mert még mindig ő volt a magyar püspökök doyenje, megkoronázta őt is. 1528 körül odahagyta a püspökséget, s megnősült. Tette magyarázatául szolgál, hogy a tekintélyes birtoktest utód nélkül a rokonokra, legvégső esetben pedig a királyra szállt volna vissza. Istvánnak azonban nem volt szerencséje. Kétszer nősült, második felesége Szigetvár hős védőjének, Zrínyi Miklós leánya, de felnőtt kort is megért utód egyik házasságából sem származott. Ezért a török kiűzése, 1686 után Hidegkút birtoklásáért testvérének, Mihálynak leányági leszármazottai jelentkeztek.
1541, Buda elfoglalása után a budai szandzsák részeként az egykor virágzó településen öt (1546-ban), tíz, majd 12 családfőt írtak össze a török adószedők.
Míg Hidegkút a 150 év múlva meginduló felszabadító harcokig, ha elenyésző mértékben is, de lakott település volt, addig a szomszédos Gercse falu a törökkori pusztítást már nem heverte ki, s nem népesült be a XVIII. század folyamán.
Hidegkút újkori történetét azok a német telepes családok alapozták meg, akik a Fekete-erdőből, a Rajna vidékéről vagy éppen Ausztriából jöttek. Számuk először – 1697-ben – csak kettő, 1700-ban azonban már hét volt.
1711. július 5-én pedig már tizenegy családfő szerződött az „új földesúrral”, Kurz János Ignác királyi kamarással. A családok pontosan kijelölt területet kaptak, amelyet saját tetszésük szerint, de a legjobb tudásukkal kellett művelniük. A hidegkúti telepes, immár jobbágy nem költözhetett szabadon. Távozása esetén megfelelő, megbízható munkaerőt, azaz helyettest kellett maga helyett biztosítania, a költözési költség lefizetése mellett.
A 18. század a gyarapodás évszázada, amikor a lakosság lélekszámának növekedését belső csapások – járványok – ritkítják ugyan, a létrehozott anyagi javakban pedig tűzvész pusztít -, de ezek kiheverhető, pótolható veszteségek. A lakosság, az egyes családok folytonossága nem szakad meg: az első telepeseknek ma is élnek leszármazottai Hidegkúton. S miután a telepítés a Habsburg-birodalomban történt, a gyarapodó lélekszámú lakosság túlnyomórésze német és katolikus még a 20. század elején is. Ekkor a mintegy ötezer lakosnak tizede református, az evangélikusok a két százalékot sem érik el, s elenyésző a görög katolikus, ortodox és zsidó lakosság lélekszáma.
1767-ben, a Mária Terézia-féle úrbérrendezés idején 71 telkes jobbágyot és 54 zsellért írtak össze. A jobbágytelek aprózódására, s ezzel a szegényedésre utaló beszédes adat, hogy 1787-ben, a II. József-kori népszámláláskor már csak 64 a telkes jobbágyok száma, ezzel szemben 113 a zselléreké.
A 19. században a hidegkúti háztartások önellátóak. Ipar nincs, a háziipar jelenléte minimális, s jellemző a vándoriparosok munkájának igénybevétele. A kereskedelem is inkább a kiskereskedelmet (szatócs) jelentette, s a háztartások kiszolgálására szorítkozott. A szolid jövedelmet a kő- és kavicsbányászat, a mészégetés, a téglagyártás, a fakitermelés és a fuvarozás biztosította.
Az 1873-ban egyesített Buda, Pest és Óbuda Budapest fővárosi rangjából következő lendületes fejlődése továbbra is piacot biztosított a tejnek, a tejterméknek, a zöldség- és gyümölcsnek, s a kibontakozó budai gyáripar munkahelyet a többnyire szakképzetlen, segédmunkásnak álló hidegkúti férfiaknak.
A közigazgatás élén a bíró állt, akit a helyi viszonyok között gazdagnak számító családok adtak. A közigazgatás szakszerűségéért a főjegyző felelt s a község megbecsült tagja volt a tanító, az orvos, a pap.
A század második felében a katolikus valláshoz kötődő ünnepek és a fővárosi polgár egyre divatosabbá váló szokása – kiránduló kedve a zöldbe – messzi földre vitte Hidegkút, azaz Máriaremete hírét: búcsújáró és kirándulóhellyé emelte a falut. A növekvő forgalom pedig felvirágoztatta a vendéglátást: árnyas kisvendéglők sora nyílt s szerzett méltán jó hírnevet. A nagyváros lakói pedig lassan-lassan felfedezték: nemcsak kirándulni, hanem lakni is érdemes és kellemes – sőt olcsó Hidegkúton. A kapcsolat a község és a város között egyre inkább kiegyenlítődött.
A század második felében javult valamelyest a helyzet, s 1881-tôl állami elemi iskola működött Hidegkúton, ahol ekkor a tanulók lélekszáma 173, ebből 172 német és egy (!) magyar (Szunyogh Miklós földesúr gyermeke) volt. A század utolsó harmadában, 1884-ben megépült iskola – két tanítólakással és két tanteremmel majd a század végére már négy tanteremmel – egészen1961-ig szolgál e célra.
Az egyre súlyosabbá váló iskola elhelyezési gondokon majd csak a Klebelsberg-féle program segít: ekkor kapott Széphalom, Máriaremete, Remetekertváros egy-egy elemi iskolát, majd 1932-33-ban megnyílt a hidegkúti polgári iskola is.
A 20. század küszöbére érve Pesthidegkút nagyközség területe 2299 katasztrális hold. 1924-ben a lélekszám 7204 fő.
Ófaluban, 200 éves múltra visszatekintően, a német telepesek leszármazottai élnek. Őstermelők, kialakították helyi szokásaikat, zavartalanul ápolhatják kultúrájukat, nyelvüket. A telepiek pedig azok a pesthidegkúti lakosok, akik a 19. század végétől folyamatosan költöznek a községbe. Elsősorban kistisztviselők, kishivatalnokok, tehát nem igazán gazdagok. Míg a XVIII. századtól a XIX. század utolsó harmadáig a német nemzetiség volt túlnyomó fölényben, addig a XX. században kezd eltűnni ez a fölény. Ehhez azonban nem volt elég a városból kiköltözők számának – egyébként lassú – növekedése. Ehhez külső tényező is szükségeltetett, amit az 1. Világháború után a trianoni békeszerződés jelentett. Az elszakított országrészekről a magyarságuk miatt elüldözöttek, menekültek telepedtek le nagy számban a község területén. Az ő megjelenésükkel együtt változott meg Hidegkút nemzetiségi aránya véglegesen és visszafordíthatatlanul. 1938-ban már 80 és 20% ez az arány a magyarság javára.
A két világháború közötti gazdasági világválság hatása Pesthidegkutat sem kerülte el, annál is inkább, mert ipar továbbra sincs a községben – a gazdálkodás szerkezete sem változott, talán a munkaerő-elszívás lett érezhetően nagyobb a főváros közelsége és a közlekedés javulása miatt. Ezekben a nehéz években Hidegkút történetében az egyetlen jelentős esemény – és munkaalkalom – a Klebelsberg-kastély építése.
1944 nyarától jelentős létszámú német és magyar, 1944. december 25-tôl pedig szovjet csapatok állomásoztak a község területén.
A budai hegyek Pesthidegkutat megóvták a 2. világháborús bombázások pusztításaitól, de éppen e viszonylagos biztonság miatt a lakosság lélekszáma közel tízezerre nőtt. Ellátásuk az elöljáróság feladata, miközben a szovjet csapatok állomásozása azt is jelentette, hogy a civil lakosság a katonasággal együtt élte fel élelmiszertartalékait. Beszerzésre, utánpótlásra pedig itt, közvetlenül a budai ostromgyűrű mögött a harcok idején nem nyílott lehetőség, ennek ellenére ínségkonyhát is működtettek, s 1945. április 4-ig 42500 ingyen ebédet osztottak ki. A főváros elfoglalása és a szovjet csapatok kivonulása után az előjáróság, éppen azért, hogy a fenyegető éhínségnek elejét vegye, mintegy segélykiáltásként kérte Budapest közellátási kormánybiztosát, hogy Pesthidegkutat is kapcsolja be Nagybudapest élelmezési akciójába.
Egy év múlva, 1946 májusára a háborús nyomorúságot éppen hogy kiheverte a község, s bár még jó ideig kísértett a háborús ínség, erre utal az elöljáróságnak a járási főjegyzőhöz intézett jelentése, miszerint képtelenek megakadályozni a mezőgazdasági termények mind gyakoribbá váló lopását. A tavaszi mezőgazdasági munkákat elvégezték, a háború alatt kb. egyharmadára csökkent legyengült állatállomány erőállapota fokozatosan javult, s a lakosok a Vöröskereszt révén éppen hogy tudomást szereztek fogságba hurcolt családtagjaikról, midőn sor került a kitelepítésre. Ófalu 1489, az 1941-es népszámláláskor magát német anyanyelvűnek valló lakosából két fázisban összesen 1248-at telepítettek ki. A pesthidegkútiaknak most sem volt szerencséjük a történelemmel: kitelepítési mentességet, mint pl. a pilisi bányászfalvak lakossága, nem kaphattak.
A kitelepítés nemcsak Pesthidegkút-Ófalu németajkú lakossága számára jelentett mind a mai napig ki nem hevert veszteséget, de érezhetően visszavetette a falu gazdasági fejlődését és nyomot hagyott arculatán is. Az elhagyott német portákra a csehszlovák-magyar lakosságcsere következtében a Felvidékről, valamint az Alföldről jöttek telepesek egészen más hagyományokkal, szokásokkal, gazdálkodási ismeretekkel vagy éppen szegénységük miatt ezek teljes hiányával.
A Budapesthez való csatolás lehetősége 1942-tôl lebegett a fővárost körülvevő agglomerációs gyűrűt alkotó községek, városok feje felett. 1949-ben elutasították a fővárossal való egyesítést, hiszen sem a lakosok anyagi helyzete, teherbíró képessége, sem a község fejlettségi szintje nem javult az elmúlt hét év alatt. Egy új, reális lehetőséggel bíró szempontot is beépítettek érvrendszerükbe a korszak politikai frazeológiáját felhasználva: Pesthidegkút, megőrizve önállóságát, a dolgozó nép kikapcsolódását szolgálva, pihenőhely és nyaralótelep kíván számukra lenni. Ez az érv azonban nem hatott, s így az 1949-es esztendő a Budapesthez való csatolás felkészülésének jegyében telt el.
Az egyesítés egyik fél számára sem járt előnyökkel, sőt, inkább kölcsönös hátrányokat eredményezett. Pesthidegkút gondjai nem oldódtak meg Budapesthez csatolásával, sőt inkább konzerválódtak. Jóllehet az ötvenes évek népgazdasági rendszerében a lakosságot már nem terhelték adók és közműdíjak, viszont a fővároshoz tartozva az immár közös költségvetésből nem futotta a súlyos hiányosságok felszámolására. Nem épült ki korszerű úthálózat, csatornázásra sem került sor, a vezetékes ivóvíz-hálózat kiépítésére is a hatvanas évek második felében, a lakosság jelentős anyagi áldozatvállalásával futotta. Korszerű, újonnan épített általános iskolát pedig csak 1963-ban kapott a község.
Az egyesítéssel még a közigazgatás sem tudott mit kezdeni, amit szinte jelképesen kifejez az a tény, hogy jóllehet 1950. január 1-tôl közigazgatásilag Budapesthez tartozott, de nem, mint II., hanem csak mint II/a kerülete.

Forrás: Hidegkúti Érdekvédő Egyesület http://www.pesthidegkut.hu/

Az emlékmű:
Pesthidegkút első világháborús emlékműve (amely személyes kedvecem a budapestiek közül), a Sarlós Boldogasszony plébániatemplom kertjében található. Gách István alkotását 1927-ben avatták fel. Az emlékmű talapzatán szemből a történelmi Magyarország sziluettjét láthatjuk, domborműként. Két oldalt az első világháború (67 fő), a hátsó oldalon a második világháború áldozatainak (115 fő) nevei olvashatók. Utóbbiaknál a polgári áldozatok is fel vannak tüntetve. Sajnos a nevek eléggé rendezetlenek, úgyhogy az alábbiakban én rendeztem.

Balázs Antal, Balázs Ferenc, Balázs Péter, Balázs Márton, Bauer Márton, Baumann János, Bley József, Csörgő Lajos, Erdőffy Antal, Eschenbach János, Fridrich Ferenc, Geiger Mihály, Gräfl József, Gref György, Gutmayer Ferenc, Gutmayer József I., Gutmayer József II., Gutmayer Sebő, Held Lőrinc, Heldesz Lőrinc, Heller Mihály, Helter Ferenc, Hofbauer Ferenc, Holczinger Lőrinc, Jarosch Károly, Jax József, Kratzer József, Kedveg Pál, Kellner Sebő, Keppler József, Kleiner Péter, Kretz Ferenc, Kretz János I., Kretz János II., Kröninger János, Küller György, Küller József, Küller Mihály, Lakner Ferenc, Murber Mátyás, Noob Antal, Noob János, Peichl Márton, Plank Pál, Polonyi József, Resch József, Rumpler István, Sinkó György, Schefcsik Antal, Schefcsik János, Schefcsik József, Scherer Ferenc, Scherer József, Stadtmüller Márton, Stadtmüller Miklós, hidegkúti Steinbach Pál, Szedlák Kálmán, Tagserer Flórián, Tauner József, Teesz János, Thalwieser János, Thalwieser Márton, Treer János.

Appel Márton, Balladás Ferenc, Bauer István, Bederna György, Bitter János, Bley János, Csaznyi Szilárd, Csörgő János, Csanda József, Dezséri Lajos, Drobinoha János, Drobinoha Márton, Durst Sebő, ifj. Eallenbühel Ferenc, Id. Engel Béla, Eschenbach János, Felsmann József, Figura Ferenc, Frankhauser Emil, Geiger János, Gerthem Márton, Godányi József, Grillmayer Antal, Gutmajer János, Gutmejer József, Háderschprung Márton, Heidenreih János, Helter Ferenc, (Helter Mária), Hofbauer András, Holczinger József, Hotz Márton, Hotz Mihály, Janky Lajos, Járos Károly, Kalotai Ferenc I., Kalotai Ferenc II., Kalotai József, Kelen Ferenc, Kellner Ferenc I., Kellner Ferenc II., Kellner János, Kellner József, Kellner Károly I., Kellner Károly II., Kellner Pál, Kepler Ferenc, Keppler Lőrinc, Khán György, Kretz József, Kretz Pál I., Kretz Pál II., Kretz Rudolf, Kröninger Pál, Küller Ferenc, Küller János, Küller József, Küller Péter, Lux János, Mészégető János, Moritz Imre, Moser Pál, Murber Márton, Murber Mátyás, Müléder János, Mülner Mihály, Müllner János, Müllner József, Müllner Mihály, Noob Andrásné, Oszfalk József, Otter József, Payer János, Páni András, Páni Mátyás, Páni Miklós, Pink Ferenc, Preiszler József, Pusztás János, Schefcsik Ferenc I., Schefcsik Ferenc II., Schefcsik Flóri, Scheirih Márton, Scherer József I., Scherer József II., Schibl Mihály, Schtadtmüller György, Stach József, Stadtmüller György, ifj. Steinemann János, Steinemann Márton, Stez József, Stockingen Jakab, Stockinger János, Szabados Mátyás, Szokolai Béla, Szlovák Vilmos, Szögi Ferenc, Tafferner Anna, Tauner Gáspár, Tauner János, Tavaszi Márton, Thalweiser János I., Thalweiser János II., Treier Ferenc, Tréer József, Türk Herman.

A talapzaton álló szoborok egyike egy kürtöt fujó, pajzsra támaszkodó ősmagyar harcos, a másik egy puskát és zászlót tartó, rohamsisakos első világháborús katona. Érdemes megfigyelni, hogy ebben a korban mennyire más kép volt a köztudatban az ősmagyarság viseletéről.

A templomkertben a bejárattal szemben régi, német nyelvű sírkövek találhatók, köztük beékelődve egy második világháborúban elesett német katona alussza örök álmát. A templom falán több érdekes emléktábla látható, ezeket is mellékeltem a képtárban.

Gách István (Bp., 1880. márc. 31. – Bp., 1962. febr. 19.): szobrász. Iparművészeti Iskola tanulmányai után Zala György műtermében dolgozott, majd két évre Párizsba ment. Szamovolszky Ödönnel (1913) közös Szabadságharc-emlékművük aranyérmet nyert (nem állították fel). Az I. világháború alatt orosz fogságba esett, Taskentben élt és itt állította fel a magyar Honvédemléket. Hazatérése után 1921-től főleg aktszobraival tűnt fel. A Műcsarnok kiállításain síremlék-tervekkel és tanulmányfejekkel vett részt. Ismert a Pásztor Jánosról készített arcmása (MNG). Több városban is áll első világháborús emlékműve.

Forrás: a Magyar Életrajzi Lexikon Gách István szócikke.

 

Pesthidegkúti I. világháborús emlékműve nagyobb térképen való megjelenítése