Feltehetően már a kőkorszakban sem volt lakatlan a sziget, azonban először csak a rézeszközök használatáról rézkornak nevezett időszakból tudjuk kimutatni ma még az embert Csepel területén. Körülbelül 4.000 évvel ezelőtt a Dunához közel, a mai Vízművek területén élt egy nép, amelynek életmódjáról csak ásatások nyújtanak képet.
A rézkor végén, kb. 3.800-3.700 évvel ezelőtt újabb nép váltja fel az itt élőket, amelyet jellegzetes edényeikről “harang alakú edények” népének nevezünk. Ők is még ősközösségi társadalmi rendszerben élő, főleg vadászattal foglalkozó emberek voltak, akik immár bronzöntéshez is értettek. Az időszámítás előtti második évezred közepén már ki is tudjuk mutatni az itt élő fémműveseket, egyiknek hamvasztásos sírja a Vízművek területén került elő.

A vasművességet viszont az időszámításunk előtti évszázadokban ide vándorolt kelták honosították meg. A kelták központja a mai Budapest területén a Gellérthegyen kiásott városka volt. Az itt élő törzsnek a nevét is ismerjük: eraviszkusznak hívták őket.
A Római Birodalom légiói megszállták a Duna jobb partját, és uralmuk biztosítására nem egy helyen a bal parton is erődöket létesítettek. A mai Albertfalva területén egy lovaszászlóalj számára építettek tábort. A táborban élő lovas határőrök nyilván nemegyszer úsztattak át a folyón a szigetre is, ahol a IV. század folyamán már szintén római erőd állott, a mai Vasműtől valamivel délre, a sziget nyugati partján.
Az V. század folyamán a népvándorlás viharai a Római Birodalmat arra kényszerítették, hogy feladja a mai Dunántúl területét. Örökükbe a legkülönfélébb népek: hunok, gepidák, longobárdok, avarok, szlávok, frankok, majd magyarok léptek. Az Ázsia belsejéből indult lovasnomád avarok nyomát a szigeten, sőt magán Csepelen is megtaláljuk. Avar sírokat találtak pl. a mai Szabadkikötő helyén is.
Csepelt közvetlenül a honfoglalás után, még az államalapítás előtt megszállták a magyarok. Ezt ásatási leletek is igazolják, de írásos bizonyítékaink is vannak. Szinte közvetlenül a VIII-IX. század fordulóján bekövetkezett honfoglalás után Árpád vezér megszállt a Csepel-szigeten, ahogy Anonymus megírta. Sőt, szerinte ez a sziget volt - legalábbis egy ideig - a magyar törzsszövetség élén álló fejedelem székhelye.
“Ezek után Árpád vezér kiindult azokról a részekről, ahol most Bodrog vára áll, és a Duna mellett egészen a Nagy Szigetig haladt. És tábort vertek a sziget mellett, Árpád vezér pedig nemeseivel a szigetre lépett, megtekintvén ennek a helynek termékenységét és bőségét, melyet a Duna vize erődít, kimondhatatlanul megszerették, és elhatározták, hogy ez a sziget a fejedelemé legyen, és minden nemes személynek legyen itt udvara és faluja. Árpád vezér rögtön mesterembereket hozatott, megparancsolta nekik, hogy kitűnő fejedelemi házakat építsenek, a hosszú időtől kifáradt lovakat a szigetre bocsátotta, és legeltetni rendelte. Lovászai mesterének pedig egy bizonyos kunt, egy igen bölcs Sepel nevű férfit nevezett ki. Mivel ez a Sepel nevű lovászmester itt tartózkodott, ezt a szigetet a mai napig Sepelnek hívják. Árpád vezér és nemesei pedig itt maradtak szolgáikkal és szolgálóikkal együtt békésen és hatalmasan áprilistól októberig, majd itt hagyva feleségeiket, közösen úgy határoztak, hogy a szigetről kilépve átkelnek a Dunán és Pannonia földjét alávetik…”

A sziget a török hódítás koráig (1541) a mindenkori uralkodó birtoka, aki azt többnyire - akár Árpád, Anonymus szerint - feleségének adja. Ugyancsak vannak adataink Csepel lótenyésztésére. Nyilván nem véletlenül tartózkodtak gyakran Árpád-házi királyaink a szigeti “lovak révjénél” (Lórév), ménesük lovait itt lehetett legkönnyebben átúsztatni a folyón.
A XIV. századtól kezdve a királyok sorra igyekeznek visszaszerezni az eladományozott csepeli birtokokat, hol cserével, hol másként. Így azután a török hódítás pillanatában - csekély csuti és budai apáca-birtokok kivételével - lényegében az egész sziget az uralkodó birtokában volt. A sziget egységes uradalom volt, és mint királyi terület, nem tartozott egy megyéhez sem.
A sok kiváltság következtében gyarapodtak a sziget falvai, amik azonban annyira összefüggtek a királyi földesurasággal, hogy annak elvesztése a kiváltság elvesztésének veszélyével járt. Így pl. a sziget lakóinak szabadságjogait épp a királyi földesuraságtól való megfosztással kapcsolatban ismerjük meg. A dunántúli Gárdony eredetileg a nagyszigeti (azaz csepeli) ispánsághoz tartozott, azonban később az uralkodó eladományozta. 1457-ben elmondják, hogy akkor, amikor Gárdony még a szigethez tartozott, lakói fel voltak mentve a kamarahaszna nevű állami adó, a harmincadnak nevezett határvám és minden egyéb vám fizetése alól.
Mezővárosnak hívták a széles körű közigazgatási és bíráskodási önkormányzattal rendelkező helységeket. Elsősorban a fejlettebb gazdasági helyzetű falvak tudták ezt a kiváltságot elérni, igen gyakran külön pénzáldozat árán. Gazdasági alapja mezővárosok létrejöttének az árutermelés fejlődése, szabad földhasználat és szabad kereskedelem. Mindez megvolt a Csepel-szigeten is. Az árutermelés fejlettségét mutatja, hogy még falvakban is -mint pl. (Sziget)Szentmiklós- 1430-ban kovácsokat, molnárokat, kertészeket írnak össze egy hatalmaskodási per kapcsán. Sokkal fontosabb szerepet játszottak azonban Szentmiklósnál a mezővárosok. Náluk a jobbágyok választott képviselői intézkedtek olyan dolgokban is, amelyekben másutt a földesúri tisztviselők.
I. Ulászló király az elmenekült kevi szerb (“rác”) lakosságnak adta a Csepel-szigeti Ábrahám-templom környékét és kiterjesztette az új településre a régi Kevi városi kiváltságait. Kis-Kevi -vagy ahogy később egyre gyakrabban nevezték, Rác-Kevi- lassan túlszárnyalta jelentőségében a régi Kevit, szorgalmas szerb kereskedői megfordultak az ország minden jelentős vásárán, eljutottak Nagyváradra, vagy akár Kolozsvárra is. A nagyváradi káptalan ellen 1476 és 1478 között pl. együtt pereskedett Ráckeve városa Budával, Pesttel és az ország legjelentősebb városaival. Lassan már a Csepel-szigetet is kezdték Kevi után Kevi- vagy a török időben Kovin-szigetnek nevezni.

A sziget legrészletesebb leírását a XVI. század közepén élt Oláh Miklós adta meg. Oláh II. Lajos király titkára volt, később özvegye szolgálatába állott, majd a század második felében esztergomi érsek lett. Mint egykori királyi és királynéi tisztviselő pontos értesülései voltak a szigetről. Oláh “Hungaria” (Magyarország) című munkájában ismerteti a szigetet: “Egy másik szigetnek, amely kevéssel Buda alatt kezdődik, Csepel a neve. Királynéi birtok, található itt egy (királynéi) udvarház, több mezőváros, mégpedig Csepel, Tököl, Szentmárton és a rácok lakta Kevi, továbbá falvak. Igen gazdag fácánokban, foglyokban, rigókban, fürjekben és sok más madárban. Bőségesen található szarvas, dámvad, vadkan és nyúl. Vannak ezenkívül erdei, ligetei, szőlői és rétjei. Gabonájáról, továbbá más, a halandók számára annyira fontos főzelékjéről olyan híres, hogy azt lehet mondani, semmi sem hiányzik itt, ami akár az élelmezéshez, akár a kényelemhez szükséges. Ez a sziget II. Lajos királynak és Mária királynénak vadászataival, madarászataival és más, lelket felüdítő dolgaival nagy és kellemes üdülést nyújtott, amikor más, súlyos ügyektől felszabadulva ide tértek.”
A Csepel-sziget üdülőhely jellegét nemcsak a királyi titkár Oláh Miklós, hanem az uralkodó maga is elismerte. Az említett II. Lajos király (1516-1526) édesapjától, II. Ulászló királytól maradt fenn a következő levélrészlet: “Igen gyakran szoktunk erre a szigetre, vadászat, vigasztalás és felüdülés céljából fenséges gyermekeinkkel kirándulni.”
A névadó helységre, Csepelre a török előtti időszakból alig találunk adatokat. Bár lakott voltát a régészeti leletek a honfoglalás óta igazolják, jelentősége földrajzi fekvéséből is világosan látszik, noha már a XII. század elejéről származó adat bizonyítja szőlőtermelését, mégis alig tudunk róla valamit. Oláh Miklós leírásából tudjuk, hogy egyike volt a sziget mezővárosainak. Nem ott épült fel a középkori Csepel, ahol a mai falu, hanem attól északnyugatra, kb. a mai Szabadkikötő helyén. Mivel itt kényelmes átkelési lehetőség volt a Dunán, érthető, hogy a vadászni vagy pihenni vágyó király, vagy felesége rendszerint itt kelt át Budáról jövet a szigetre, ahol maguknak kastélyt is építettek. Beatrix, Mátyás király felesége nyaralópalotájának romjait még a múlt század elején is mutogatták, a Szabadkikötő építésével azonban teljesen eltűnt.
Az a néhány feljegyzés, amely Csepel helységét 1526 előtt említi, elsősorban az itt élő kisnemesi családok, vagy az uralkodótól kiváltságban részesült néhány nem nemes ingatlan eladásaira vonatkozik. A XVI. század első évtizedében nem is messze a Csepel-szigettől, Cegléden a mezővárosi jobbágyság fegyveresen állt szemben a földesúr, jelen esetben az óbudai apácakolostor tisztviselőivel, és megölték az apácák tiszttartóját. Ilyen előzmények után robbant ki 1514-ben a Dózsa György vezette parasztfelkelés. Szemben a Csepel-sziget északi részével, Gubacsnál (a mai Pesterzsébet) állott Dózsa kereszteseinek egy jelentős serege, Száleresi Ambrus pesti polgár parancsnoksága alatt.
1541-ben Csepel török kézre került. Ekkor foglalták el Szulejmán török szultán hadai Buda várát, és ettől kezdve az egész környéket a török uralta. Eleinte nem hozott nagy változást a félhold uralma. Bár a lakosság terhei súlyosbodtak, az állandó háborús veszély, a különféle csapatok mozgása is kárt okozott, lényegében egy falu sem pusztult el. Magán Csepelen úgy látszik a törökök ekkor kikötőt tartottak fenn, ugyanis a budai török állampénztár 1560. évi pénztárkönyvében egy csepeli kikötőbeli hajó javítására kifizetett összegre vonatkozó tételt találunk. Az előző évben Tökölön még 20 házat írtak össze, a következő, 1562-es évben pedig még Csepellel együtt 16 falu volt a szigeten. A későbbiekben azonban a pusztulás egyre nagyobb mérvű lett. A törökökön kívül a magyarok is fenntartották jogaikat, és adóztatták a lakosságot, így a török hódoltsági jobbágy kétfelé adózott.
A XVI. és XVII. század fordulóján, az ún. tizenötéves háború idején, amikor Budát és Pestet többször megostromolták, természetesen a várak környékét, és így a Csepel-szigetet is pusztították. Csepel több mint száz évig puszta maradt. 1647-ben Ráckevén kívül már csak Szentmiklós, Makád és Becse van meg a sziget falvai közül. Evlija Cselebi, aki 1660-1664 között járt a szigeten, azt állította, hogy hét falut talált a szigeten.
A török elleni felszabadító háború egészen a század végéig húzódott el, és ez alatt az időszak alatt a sziget lakossága rengeteget szenvedett. Hol a török támadástól kellett tartania, hol a Habsburgok német katonasága fosztogatott. Volt olyan év, hogy 800 német katona volt beszállásolva Ráckevére. A sziget lakossága ebben az időben nagyon megfogyatkozott. A régi magyar lakosság nagy része már a török időkben kipusztult, helyükbe a török birodalomból délszlávok költöztek: a katolikus vallásúakat illyrnek, a görögkeletieket rácnak nevezték. Előbbiek elsősorban dalmaták voltak. A század végén magyar lakost már csak (Sziget)Szentmiklóson, Makádon és Ráckevén találunk, míg Tököl, Lórév, Csép és részben Ráckeve lakossága szláv volt.

A többi falu vagy teljesen eltűnt, vagy pedig pusztán romjai állottak. Ez történt Csepellel is. 1690-ben elhagyott helynek, 1695-ben pusztának nevezik. Ebben az időben megváltozott a sziget birtokosa. A régi királyi sziget felett az uralkodó még a török időkben is fenntartotta jogait, azonban a XVII. század elején átadta az Esterházy-családnak, az Esterházyak azután 1695-ben Heisler Donát német tábornoknak, ez pedig 1698-ban Savoyai Jenő hercegnek adta el. Savoyai, a nagy törökverő hadvezér, Ráckevén, a viszonylag legsértetlenebbül maradt helységben építtette fel kastélyát. A sziget egységes uradalom lett, amit központja miatt ráckevei uradalomnak neveztek. Az uradalom még többször cserélt gazdát, utoljára a királyi család birtokában volt.
A Rákóczi-szabadságharc idején a kurucok a budai várat nem tudták elfoglalni, és így - noha Pest egy időre kuruc kézen volt - a szigetet általában a németek bírták. Igaz, 1704-ben pl. egy kuruc csapat átúsztatott a Dunán és elhajtotta Savoyai herceg méneseit és gulyáit.
Az újjáépítés csak a háború befejezése után indult meg. A ráckevei uradalom vezetői nagyon jól tudták, hogy a lakatlan falvak nem hoznak hasznot, és ezért még kedvezmények adására is hajlandók voltak, hogy meginduljon a betelepítés. Csepel újjászületése is ezzel állott kapcsolatban. Az uradalom vezetése 1712-ben szerződést kötött Johann Georg Utzcal és társaival Csepel betelepítésére. A középkori falu helyén, tehát a mai Szabadkikötő-területén a középkori kastély romjai mellett kellett volna felépíteni a falut. Az uraság a betelepülni szándékozóknak adta Csepel területén kívül a Duna jobb parti oldalán, a szigettel szemben, a mai Budafok helyén elterülő ún. promontori szőlőket, és adómentességi, halászati és révtartási jogokat is engedélyezett. Persze ez az adómentesség csak néhány évre szólt. A telepeseket Németországból hívták ide. Minden kedvezmény ellenére egyelőre még sem lett semmi a falu újratelepítéséből.
Végül is öt évvel később, 1717-ben született meg a mai Csepel szerény őse, ugyanott, és a jelek szerint azonos feltételek mellett, mint ahogy azt 1712-ben akarták. Az új telepesek azonban nem voltak mind németek. A sziget lakosságáról készült első, 1720. évi összeírás szerint 19 jobbágycsalád élt ekkor már Csepelen, akik közül 12, tehát a többség, illyr, nyilván a török időkben a szigetre került délszlávok leszármazottja volt, és csak 7 családnál találunk német nevet.
Csepel lakossága ebben az időben a földesurának összesen 100 Ft adót fizetett pénzben, ezen felül minden egyes jobbágy mérsékelt természetbeni járandóságokra, évi 8 nap robotra, és egy ölfa felvágására volt kötelezve. Az egész község összes földesúri tartozásainak értéke pénzre átszámítva nem volt sok: 214 Ft, 10 dénár. Így nem lehet csodálkozni, hogy a falu hamar fejlődésnek indult. Az adóösszeírásokból világosan kiolvasható ez a fejlődés. Az állatállomány - az alapítás után tizenhárom évvel - 1730-ban 17 ló, 18 ökör és 15 tehén, míg 1771-ben már 64 ló, 62 ökör és 39 tehén volt Csepelen. Nőtt a lakosság száma is. Igaz, ebben az időben csak a családfőket, nem pedig a teljes lakosságot írták össze. 1770-ben már 42 családfő élt a faluban, tehát 1720 óta a lakosság (a családok száma) 221,1%-ra emelkedett.
Csepelen is romlott a parasztok helyzete az úrbérrendezés után. Igaz, az egy összegben fizetendő 100 Ft-os földesúri adó helyébe az 177o-es úrbérrendezéskor házankénti 1 Ft adó került, és mivel ekkor 39 ház volt Csepelen, 100 Ft helyett csak 39 Ft-ot fizetett a falu népe.
Mindezek ellenére a falu tovább gyarapodott. A városokhoz való közelsége sok nincstelent csábított Csepelre, akik itt viszonylag olcsó lakást és élelmezést szereztek maguknak, azonban munkát részben a városokban, részben a környező, főleg budafoki és csepeli szőlőkben vállaltak. Az úrbérrendezés óta megmaradt eredetileg 21 jobbágytelek, azonban egyre inkább felosztódott. Igaz, féltelkesnél kisebb gazdát a jobbágyrendszer megszüntéig nem találunk Csepelen, úgy látszik a helyi szokás nem engedte a telek erősebb felaprózódását. 1770-ben még 16 egy telkes jobbágy élt a faluban, míg 1846-ban már csak 4. A féltelkes jobbágycsaládok száma ekkor 34 volt. Sokkal nagyobb arányú volt azonban a zselléresedés. Míg 1770-ben még csak három házatlan zsellér és 12 házas élt a faluban, addig 1846-ban a zsellérháztartások száma megnőtt: 74 házas és 36 házatlan a számuk! A zsellérek nagy része beköltözés útján került Csepelre. Harminc év alatt, 1816-tól 1846-ig a falu lakossága 540 főről 970-re emelkedett! A lélekszám emelkedése itt is nagyobb mértékben történt, mint másutt, sőt még a Pest környék nem egy falvában is.
A XIX. század első felében egy időben a csepeli lakosság életét a nemzetiségi ellentétek zavarták meg. Említettük, hogy a falu újjáépítésekor a lakosság többsége a délszláv illyrekből, kisebbsége németekből állott. Közel 150 éven át élt egymás mellett a két nemzetiség, és csak a gyáralapítás, és az ideköltöző magyar gyári munkásság tette magyarrá Csepelt. A számarány a két őslakos nemzetiség között azonban megváltozott a XIX. század első felében. A lakosság nagymérvű szaporodása kizárólag a német lakosságra vonatkozott, az illyrek száma változatlan maradt. A beköltöző zsellérek ugyanis túlnyomó többségben németek voltak. Az ellentétek ebben az időben egyházi téren törtek ki. Az alapítástól fogva a csepeli templomban felváltva tartottak német és szláv nyelvű szentbeszédeket, azonban - mivel a két nemzetiség aránya a németek javára megváltozott - 1817-ben a székesfehérvári püspök úgy rendelkezett, hogy ezentúl csak minden harmadik héten legyen szláv nyelvű beszéd a templomban. Ez azután a szláv lakosság részéről egyházellenes megmozdulást váltott ki. A jobbágyok ugyanis kötelezve voltak a plébánia földjeinek ingyenes megművelésére. A püspök döntése hallatára az illyr parasztok megtagadták a papi földek megművelését. Ez azután kedvező lehetőséget adott a német parasztok számára is: ők azt mondták, hogy egyedül nem dolgoznak a papnak, és így ők is beszüntették a munkát. A püspök maga volt kénytelen a csepeli plébánia érdekében közbelépni, és ezért egy volt csepeli plébánost, Schmidt apátot küldte ki az ügy kivizsgálására és elsimítására.
Ugyanebben az időszakban, a XIX. század első felében következett be Csepel történetének egyik jelentős eseménye: a falu a mai helyére települt. Még ma is, akár a helyszínen, akár térképen nézzük a csepeli városközpontot, nyilvánvalónak látszik, hogy utcái szabályos derékszögben metszik egymást, a közepén pedig megtaláljuk a legfontosabb középületeket tartalmazó teret. Mindez azt igazolja, hogy a városközpont tervszerű telepítéssel jött létre. Feltehetően ma is a régi helyen állna azonban Csepel, ha időközben nem következett volna be egy természeti katasztrófa. A szigeten nemegyszer árvizek pusztítottak, és ezek nemcsak a szántóföldekben, hanem olykor a falu épületeiben is kárt okoztak. A legnagyobb vészt Csepelre az 1838-as árvíz hozta. A kár bizony igen nagymérvű volt. A hatóságok 94,7%-ra becsülték.
Ez a kár a község vezetőit arra bírta, hogy a falu más helyen történő újjáépítésére gondoljanak. Az új falut két utcára tervezték, amelyek párhuzamosan haladva, a középen egy nagy tér által kötődnek össze. A tér közepén jelölték ki a plébániatemplom helyét, míg tőle északra és délre az uradalomnak, a plébániának, községházának és iskolának mértek ki telkeket. A templomtér keleti és nyugati oldalán osztották ki a három-három egésztelkes jobbágy telkét. A féltelkes jobbágyok házhelyeiket a falunak a két megnyitandó utcája által közrefogott területén kapták meg. A zselléreknek kiosztott terület a falu szélére, az utcáknak a határ felé eső oldalára, a féltelkesekkel szemben jutott. Összesen 6 egész és 32 féltelkes jobbágy- és 76 zsellérházhelyet osztottak ki, ez valamivel magasabb volt, mint a tényleges háztulajdonosok száma.
A Csepel-szigeten a szabadságharc kezdetének egyik igen jelentős eseménye. Honvédek elfogták ugyanis gr. Zichy Ödön nagybirtokost, akiről a nála levő írások alapján kiderült, hogy a magyar forradalom elnyomására készülő Jelacic osztrák tábornok és horvát bán futára. Az elfogott grófot az illetékes parancsnok, Görgei Artúr őrnagy elé vezették, aki erre haditörvényszéket hívott össze, és az árulót halálra ítéltette. 1848. szeptember 30-án Lórévnél akasztották fel a hazaáruló grófot. Ennek az eseménynek nagy hatasa volt: megijesztette az ellenséggel cimborálni akaró nagybirtokosokat.
Csepel lakossága - a nemzetőrködésen kívül - azáltal vett még részt a szabadságharcban, hogy a szigetcsúcson épült hajóhídon közlekedő magyar csapatokat élelmezték, vagy Buda 1849 tavaszán bekövetkezett ostroma alkalmával segítették a katonákat. A szabadságharc leverése után Csepelen megmaradt a királyi család birtoka, még 1918 -az utolsó király lemondása- után is.

Csepel további fejlődésére egészen a gyár alapításáig a mezőgazdaság nyomta rá bélyegét, mégpedig egy olyan mezőgazdaságé, amely megszabadult a feudális maradványoktól, és így termelésének eredményét maga élvezte. Az egyre növekvő Budapest piacain áruit jó áron tudta a falu eladni.
Újabb lökést adott a falu fejlődésének a soroksári Duna-ágban 1872-ben felépített gát és zsilip. Ezáltal lényegében megszűnt Csepel szigeti falu jellege. Nem kellett ezentúl az időjárástól függően réven átkelni Pestre: állandóan lehetett közlekedni a nagyvárosba. Emelkedett az iparosok száma is. Persze még messze vagyunk a későbbi gyárvárostól, az itt élő iparosok még kisiparosok, akik elsősorban a lakosság mindennapi szükségleteit elégítették ki. Számarányuk már a szabadságharc előtt nagyobb volt, mint egy átlag faluban, sőt kisebb mezővárosban.
Az 1848 előtti falu-áttelepítés kedvező hatása is megmutatkozott ebben a korszakban. 1876-ban újabb árvíz zúdult a Csepel-szigetre, most azonban a magasabb helyre épült falu megmenekült az árvíz elől. 1885-1887 között feketehimlő-járvány pusztított Csepelen. Ilyen volt tehát Csepel helyzete a gyár alapítása előestéjén. A főváros közelsége révén gazdasági kapcsolatai már eddig is odakötötték Budapesthez, eddig ugyan elsősorban mezőgazdasági jellegű elővárosa a fővárosnak, azonban az 1880-as évektől kezd a lakónegyed jelleg előtérbe lépni.

Kubinyi András: Csepel története a vasgyár alapításáig – a monográfia megjelent a Csepel története című, 1965-ben kiadott könyvben (rövidített változat - szerk.megj.)

Az emlékmű:

A csepeli I. világháborús emlékmű a Szent Imre téren a Koltói Anna utca felőli oldalon található. Az emlékmű szoboralakját Homannay János készítette. A talapzaton három oldalon 163 név szerepel, rendezetlenül. Alább sorrendben írtam le őket.

Csepel Község
elesett hőseinek emlékére emelte
1929. március 15-én
a község közönsége.

Hősi halált haltak

Ács István, Árkonyi Ferenc, Bacher János, Bachlehner Gáspár, Balázs Sándor, Balogh József, Balogh Károly, Banko Ferenc, Beck Antal Niederkirchner, Benke József, Benyák László, Beck Antal, Bensa Sámuel, Benkovics János, Benkovics Lajos, Berger Lázár, Bicsáki István, Bodovics Jenő, Bogenfurst János, Bognár György, Bogomolli Antal, Bogomolli Illés, Bozoki István, Brunner János, Creutzer Rezső, Csecsei László, Damm István, Dániel Miklós, Diebold Rezső, Dobránszky Antal, Dundics János, Eke András, Fekete János, Farkas János, Ferenczi József, Feil Ferencz, Figerhut Lajos, Firnigl Jakab, Fritz Antal, Füzesi Béla, Galgóczi Sándor Árpád, Gál Antal, Gelencsér József, Gerencsér Ferencz, Gerstenmeyer Ferencz, Goldstein Árpád, ifj. Gromann József, Hajdu József, Hárb Ádám, Heim Gáspár, Heim Lénárd, Hencz János, Hermann József, Hetyei Lajos, Hivelkovics József, Horváth Gáspár, Horváth István, Horváth Mihály, Hrazdira Richárd, Jokán Péter, Józsa József, Kertenics József, Kerti József, Kiss Ferencz, Kiss József, Kiss Károly, Kiss Lajos, Klement Emil, Kolacsek Nándor, Korn Menyhért, Korvatics József, Kovács István, Kovács Miklós, Kovál Ferencz, Kreisz János, Kremo János, Külmann Ferencz, Langmar István, ifj. Laczi József, Lasznik Endre István, Láda Gyula, Lefkovics Ignác, Letovics Árpád Elek, Lindtnlr (!) István, Lothaller Lajos, Makavei Péter, Malaczkov Marian, Malaczkov János, Marci Ferencz, Marmorstein Jakab, Marton Sándor, Mayer Antal, Máté Sándor, Mátravölgyi Mátyás, Misuta Jenő, Mozer Lajos, Mucsics István, Nagy József, Nádasdi László, Németh Dániel, Niederkirchner Antal, Niederkirchner György, Niederkirchner Nándor, Novák András, Novák Ferencz, Osváth István, Pál Mihály, ifj. Pálfi János, Pálfi Károly, Persóczky József, Petz György, Petz Lénárd, ifj. Petz Lipót, Petz Nándor, Rácz Pál, Reich János, Richter Antal, Rossler Lajos, Roszler Lajos, S. Nagy Ferenc, Schaffer István Knerczer, Schaffer István Lesták, Schaffner László, Schuszter János, Schuszter József, Selwald Antal, Simon János, Simon József, Simoncsics János, Slima Marko, Stelczer Boldizsár, Steiner János, Szabó Dezső, Szabó Sándor, Szalay István, Szefi Miklós, Szefi Vendel, Szeifert István, Szelinger István, Szlifka Mihály, Szölösi János, Sztankovics István, Takács Antal, Takács Sándor, Tickmann Ferencz, Tóth János, Tum József, Tupza István, Uitz József Lindtner, Uitz Mihály, Uitz Sebő, Varga Antal, Végh Imre, Virág József, Wágner Ferencz, Wágner György, Weiland József, Willner Dezső, Zorinatz János

„Magyar Feltámadás Szobra”
Homonnay Jenő szobrászművész
alkotása
készült 1929. évben
Csepel Község lakosainak
és iparosainak adakozásából
Felújítva 2004. évben
a csepeli lakosok, iparosok
és Budapest-Csepel Önkormányzata
támogatásával.
 

Csepeli I. világháborús emlékmű nagyobb térképen való megjelenítése