Nem hiszem, hogy blogunk olvasóinak különösebben magyaráznom kéne, a magyarok kollektív emlékezetében mit jelentenek ezek a szavak: Doberdó, Isonzó völgye, Piave, Caporetto… Nagyapáink, dédapáink, ükapáink tízezreinek földi maradványai pihennek a jelenleg Szlovénia és Olaszország határvidékén elterülő négyzetkilométereken, ahol július első napjaiban jártam.

A doberdói fennsík keleti részén, a Szent Mihálynak ajánlott, kicsit nagyképűen hegynek nevezett magaslat (Monte San Michele) déli lejtőin, a szlovén-olasz határral párhuzamosan futó SS55-ös út mentén az olasz oldalon található egy kis falu: Visintini (szlovénul: Vižintini). A közigazgatásilag Doberdóhoz tartozó településnek magyar szempontból az az érdekessége, hogy itt található az egy évvel ezelőtt ünnepélyes keretek között újraszentelt (felavatott) Magyar Kápolna.
A kápolna előzményeiről sok helyen olvashattok, ezért csak pár mondatban foglalom össze a lényegesebb tudnivalókat.
Az első világháborúban a Monte San Michele környékén komoly ütközetek zajlottak, melyekben jelentős magyar kontingens is részt vett. Két fegyveres összecsapás között a hősi halottakat a front mögötti, akkoriban még ideiglenesnek szánt temetőkben helyezték el, s emlékükre az életben maradt bajtársak több, ugyancsak átmeneti jellegű imahelyet, kápolnát is emeltek.

A háború végeztével a terület fölött diszponáló olaszok lassanként felszámolták a temetőket (nemzetiség függvényében valamivel messzebb újratemetve a holtakat), a kápolnák jelentős részét pedig lebontották.
A visintini kápolna hasonló múltra tekint vissza: a magyar bakák már 1916 második felétől kezdve építettek a környéken több hevenyészett imahelyet, amelyeket azonban a fokozódó tüzérségi manőverek megsemmisítettek. 1918 januárjában, amikor a hadszíntérre látogató I. Károly megjelent a doberdói fennsíkon, személyesen intézkedett, hogy a közeli, több ezer magyar katona földi maradványait tartalmazó tömegsír mellett immáron teljesen hivatalosan létesüljön egy kegyeleti épület.
A kápolna október harmadik hetére szinte teljesen elkészült, már csak az oltárt kellett volna beépíteni és holmi belső díszítéseket is terveztek hozzá, de bizonyos sajnálatos események miatt (amelyek közül itt és most csak azt az apróságot említem, hogy ekkorra a Monarchia de facto megszűnt létezni, és a totális vereségéig már csak napok voltak hátra) erre már nem kerülhetett sor.
A befejezetlen épületet közel 75 évig mezőgazdasági és állattenyésztési célokra (magyarán: csűrnek és istállónak) használták a környék derék talján és szlovén földművesei, mígnem 1992-ben egy északolasz hagyományőrző egyesület (a goriziai Associazione Amici dell'Isonzo, vagyis az Isonzó Barátai Társaság) egyik tagjának fel nem tűnt a jobb sorsra érdemes építmény. A győri Isonzó Baráti Körrel és Szunai Miklós magánvállalkozóval karöltve megszervezték a teljes restaurálást, majd 2009. május 29-én Sólyom László köztársasági elnök és Tömböl László vezérkari főnök jelenlétében ünnepélyesen felavatták a kápolnát. Az eseményen szlovén és olasz hivatalosságok is megjelentek, valamint az összes történelmi keresztény egyház is képviselte magát.
Ottjártamkor a rácsos ajtó sajnos zárva volt, de a kívülről készített fotók ennek ellenére viszonylag hűen mutatják be a mintegy 30-35 négyzetméteres épület belső terét is, a négy színes vitrállal, amelyek a négy érintett állami címert (magyar, osztrák, szlovén és olasz) ábrázolják.
 
Ha arra jártok, hitbéli meggyőződésetektől függetlenül vigyetek ti is egy szál virágot és egy arasznyi nemzetiszínű szalagot, s pár pillanatra gondoljatok a környéken meghalt katonák tízezreire. Elsősorban természetesen a mieinkre: a felvidékiekre, a dunántúliakra, a közép-magyarországiakra, a délvidékiekre, az alföldiekre, a bánságiakra, a székelyekre, a mezőségiekre, a bihariakra, de a Monarchia többi nemzetiségére is: osztrákokra, csehekre, szlovákokra, morvákra, délszlávokra, románokra, svábokra, szászokra, lengyelekre, ruszinokra… És ne feledkezzünk meg az egykori ellenségről sem: az ott elpusztult olasz bakák emléke is megérdemel egy főhajtást.