A Délvidék – a történelmi Magyarország eme 1920-ban elcsatolt területe – ma már nem bővelkedik magyar vonatkozású katonai emlékhelyekben. Ennek számos oka van, de talán a legnyomósabb – hasonlóan a többi elcsatolt területhez – a többségi nemzet(ek) negatív viszonyulása a kisebbségbe szorult magyarsághoz és annak történelmi emlékeihez: ezeket az emlékműveket, emlékhelyeket egyszerűen az enyészetnek és az idő vasfogának engedték át. A déli végeken egyre fogyatkozó magyarság már csak elvétve képes egy-egy emlékhelyet jól karbantartani.
Legmegrázóbb talán a katonatemetők állapota, melyekben több ezer hős alussza örök álmát…
(Itt balra látható a szabadkai katonatemető állapota az 1930-as évekből).
A Monarchia 1914. július 28-án Szerbiának küldött hadüzenete különleges helyzetbe hozta Magyarország déli végeit. Ezen a területen már békeidőben is jelentős haderő állomásozott, az általános mozgósítást követően pedig itt csoportosult az egész 2. osztrák-magyar hadsereg.
A Szerbia elleni első sikertelen Potiorek-offenzíva során nagy emberáldozatokat követelő elkeseredett harcok dúltak. Miként más harctereken – úgy a szerbiai hadszíntéren is, – a harcok halottainak eltemetése a harcterület közvetlen közelségében – esetleg a hősi halál helyszínén – a természettől fedezett helyeken történt.
A háborús állapotok miatt a temetést végző bajtársak csak ritkán voltak tekintettel arra, hogy az eltemetés helye a halott iránti kegyelet végső céljainak megfelelt-e vagy sem.
A hadműveletek során már 1914 augusztusában sok katona megsebesült, megbetegedett. A helyzet 1914 szeptemberétől csak súlyosbodott. Ez szükségessé tette, hogy a Délvidék településein tartalékkórházak (Reserve-Spital) létesüljenek. Erre elsősorban azokban a nagyobb városokban került sor, ahol katonaság is állomásozott – Zombor, Szabadka, Újvidék, Nagybecskerek, Pancsova és Fehértemplom – de Nagykikindán, Zentán és Magyarkanizsán is létesített tartalékkórházakat a Vöröskereszt Egylet.
(Itt fölül látható a szabadkai katonatemető állapota napjainkban).
(A fehértemplomi katonatemető az 1930-as években.)
A kórházakban elhunyt katonákat – felekezeti hovatartozásuktól függően – a már meglévő felekezeti temetőkbe temették, lehetőség szerint külön parcellába. Mivel az elhunytak között a római katolikus vallásúak voltak legtöbben, ezért általában e felekezet temetőjében kialakított katonai parcella kapta a „hősi temető” (Heledenfriedhoff) elnevezést. A temetők kialakítása és karbantartása a helyi katonai parancsnokságok hatáskörébe tartozott, de e feladat végrehajtásában a polgári- és egyházi hatóságok, civil egyletek is jelentős szerepet vállaltak. Ennek ékes példája, hogy Halottak Napja közeledtével a városi előljáróságok saját költségük terhére rendelték el a temetők rendezését és a sírok felvirágozását, a helyi felekezetek papjai pedig misét szolgáltattak az elhunytak lelki üdvéért.
(Balra a fehértemplomi katonatemető napjainkban.)
A tartalékkórházakban működő tábori lelkészek halotti anyakönyvbe (Sterbregister) jegyezték be az elhunytak személyi adatai, a halál oka mellett azt is, hogy mikor és hová temették őket. A Délvidéken működő kórházak esetében a halotti anyakönyvek jelentős hányada – részben Budapesten, részben Bécsben, de egy része a Vajdaságban (!) – megőrződött, megkerülhetetlenül fontos levéltári anyagot képezve a téma kutatói számára.
1918-ban bekövetkezett a Központi Hatalmak haderejének összeomlása, a Nagy Háború véget ért. A területek elcsatolásával a haditemetők is gazdát cseréltek, magukra maradtak és ezzel megkezdődött pusztulásuk.
A Trianoni békeszerződés – amely lezárta a hadiállapotot Magyarország és az Antant-és a társult hatalmak között – 155. és 156. cikke jogilag kielégítően rendezte a magyar hadisírok helyzetét. A gyakorlatban persze teljesen más volt a helyzet.
Az újonnan megalakult délszláv állam a hősök iránti kegyelet első megnyilvánulásaként 1921-ben törvényt alkotott „… a hazai és idegenben lévő katonai temetőink és sírjaink, valamint területünkön elesett és eltemetett katonák, tengerészek, hadifoglyok, internált személyek, német, osztrák, magyar és bolgár állampolgárok sírjainak gondozásáról”, amely 1922. február 28-án lépett életbe. Ez a törvény a hősi halottak kultuszának olyan szép dokumentuma volt, hogy bármely állam szívesen magáénak vallhatta volna – szépséghibája csak az volt, hogy csupán papíron maradt. A törvény sarkalatos pontjai a 20. és 22. cikkely, amely 1928 után előlátta a hősök csontjainak tömegsírba vagy csontkamrába (osarium) való összegyűjtését és föléjük tekintélyes emlékművek – kápolnák, mauzóleumok – emelését, állami költségen. Minderre – elsősorban pénzhiány miatt – nem került sor. Magát a törvényt – mivel a határidőből kifutottak és esély sem volt az előrelátott munkák megkezdéséhez – 1929-ben hatályon kívül helyezték. 1930-tól kezdve mégis beindultak ezek a munkálatok, elsősorban Szerbia területén (Niš, Gučevo, Tekeriš).
(Balra az egyetlen megmaradt I. világháborús síremlék a kisebbik zombori temetőben.)
A magyar állam a maga részéről megtett mindent, amit korlátozott jogi- és szűkös anyagi lehetőségei megengedtek.
A belgrádi magyar követ először 1924-ben tesz jelentést a belgrádi, valamint a szerbiai osztrák-magyar katonai temetők áldatlan állapotáról. 1926 novemberében Hóry András követ kezdeményezésére Belgrádban megalakul a magyar hősök sírjait gondozó bizottság, melynek alapvető feladata hadisírgondozásra szánt pénzadományok gyűjtése volt.
A magyar kormány 1927-től kezdődően hadisír-megbízottat küldött Jugoszláviába. A megbízott feladatai közé tartozott a temetőkataszterek felkutatása, a temetők állapotának szemrevételezése, aminek alapján a szükséges munkálatokat megtervezhette.
A hadisír-megbízottak elsődleges célnak a délszláv területeken lévő magyar katonatemetők megóvását tekintették. Joggal, hiszen az elcsatolt területeken lévőket a nagyszámú magyar és német ajkú lakosság kegyeletének köszönhetően nem fenyegette megsemmisülés.  
Jugoszláviai hadisír-megbízotti tisztségben a legtermékenyebb munkát az 1929-ben hivatalba lépő Seregély Dezső ny. ezredes végezte. Sajnos, munkájának csak töredéke maradt fenn jelentései és a temetőkről készült fényképek alakjában.
1939-es adat szerint, az akkori Jugoszlávia területén 17561 Nagy Háborús magyar hősi halott volt eltemetve, ebből az elcsatolt területeken 4223. A vajdasági városok közül Szabadkán 769, Újvidéken 781, Zomborban 305, Versecen 347, Nagybecskereken 282, egyéb településeken pedig 1739 magyar katonát helyeztek örök nyugalomra.
(Fent a nagybecskereki katonatemető az 1930-as években...)
(... és napjainkban.)
Jugoszlávia 1941-es vereségét, és felosztását követően a történelmi Délvidékből Bácska, a Baranya-háromszög, Muraköz és Muravidék tért vissza Magyarországhoz.

A Honvédelmi Minisztérium még a katonai közigazgatás ideje alatt jelentést kért a visszacsatolt területeken lévő hősi temetők állapotáról, az eltemetettek névjegyzékével és a temetők tervrajzával együtt. A beérkezett adatok alapján a HM 1941 őszén rendelkezett a temetők rendbetételével kapcsolatban és folyósította a szükséges pénzt. A munkálatok, a helyi mérnöki hivatalok bevonásával, a legtöbb helyen már 1941-ben megkezdődtek, amibe a Tűzharcos Szövetség tagjai és a leventeszervezet is bekapcsolódott.
A temetők felújítását és a pénz felhasználását a Szegeden székelő V. honvéd hadtestparancsnokság felügyelte.
A Totális Háború délvidéki hősi halottjai közül többeket – mint Szabadka vagy Magyarkanizsa esetében – a már meglévő és felújított Nagy Háborús sírkertekben helyeztek örök nyugalomra: a két háború hősi halottjai békében megfértek egymás mellett…
A németek által megszállt Bánság (Bánát) területén lévő hősi temetők felett a HM nem rendelkezhetett, ezek esetében nem kerülhetett sor a bácskaiakhoz hasonló felújításokra. Azonban, mivel legtöbb temetőben osztrákok és németek sírjai is voltak, a magyar-német fegyverbarátság szellemében ezeket is ápolták és karbantartották. Egyébként Seregély hadisír-megbízott már 1929-es jelentésében is kiemelte a németek által karbantartott temetők rendezettségét, megszívlelendő példaként említve a magyarok számára.
1945-ben a Totális Háború is véget ért: a területek gazdát cseréltek, a katonatemetők ismét gazdátlanná váltak.
Az 1945-öt követően hatalomra kerülő jugoszláv kommunista hatalom igyekezett az 1941-1945 közötti megszállás minden nyomát eltűntetni. Ezt a célt volt hívatott szolgálni a szerbiai belügyminisztérium egy 1945-ös rendelte, mely a „… megszállók sírjainak megsemmisítését – eltüntetését…” irányozta elő, nem tartva szem előtt bármiféle kegyeletet. Szerencsére ilyen cselekményre – legalábbis szűkebb pátriánkban – nem került sor. A munkát „átengedték” az enyészetnek…
Az 1960-as évek elején sor került a felekezeti temetők államosítására. Az ezekben lévő Nagy Háborús hősi parcellák ekkora már – kellő gondozás hiányában – jelentősen lepusztultak. Nagy kiterjedésük és vonzó fekvésük miatt – egyes államosított temetőkben – hamarosan megkezdődött felszámolásuk és az így kapott terület kiárusítása.
Hogy nem mindenütt történt ez így, arra szép példa a zombori Szt. Rókus temetőben lévő hősi parcella esete: itt 18 sírt megőriztek eredeti formájában és közös emlékművet is emeltek.
Egyes esetekben – mint Fehértemplomon – már csekély anyagi ráfordítás mellett is megoldható lenne a temető rendbetétele. Magyarkanizsa esetében a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadisírgondozó Iroda által ez már 2003-ban meg is történt.