A IX. század végén a Kárpát-medencét magyar törzsek özönlötték el: az őslakosok választhattak a felkoncolás és a behódolás között. A Tisza alsó folyásának jobb partja, – képletesen a mai Csongrádtól Óbecséig – a Szente-Magócs nemzetség szállásvidéke lett.
A település első írásos említése 1216-ból származik: egy korabeli oklevél szerint a zentainak mondott klastrom ekkor egy olyan földbirtok tulajdonosává vált, amely korábban a csanádi vár kötelékébe tartozott.
A kétségtelenül a mai településre vonatkozó írásos emlékek a XIII. századan keletkeztek: ekkor nevét Zyntharew, majd később Zyntha, ill. Zentha alakban említik. Egyes magyarázatok szerint a „zenta” vagy „zinta” szó kun eredetű, és „puszta föld”-et jelent, a „rew” természetesen folyami átkelőhelyet, vámszedő helyet jelölt.
A tatárjárás nem hagyta érintetlenül, az újbóli benépesülés a XIV. század elejére tehető: 1321-ben mint Csanád vármegyei birtokot (possessio) említik.
1332 és 1337 között pápai adószedők járták a vidéket, feljegyzésük alapján – amely a vatikáni levéltárban fennmaradt – a zentai plébános igen szerény jövedelemmel rendelkezett (vagy csak ügyesen titkolta!). Ebből a későbbi krónikások azt szűrték le, hogy „… igen szerény falucska lehetett, kevés népességgel, s hogy a kilencven év előtti tatárdúlás sebei lassan gyógyultak.”
A XIV. század közepétől már egyházi birtok – a budai káptalan tulajdonában. Mellesleg: a budai káptalan, – amelyet még a XI. században alapított I. Szent István király – a XIV. századra az ország egyik legnagyobb birtokosává, országos hatáskörű hiteleshelyévé és jelentős pénztőke birtokosává nőtte ki magát. A káptalan főapátjai igen befolyásos méltósággá emelkedtek, a királyt is többszörösen kisegítették kölcsönökkel. Hiába, tudtak valamit – a vámok ezután az apátok kasszájába folytak…
A szegedi polgárok – akik a Tarcal (ma: Fruška Gora) lankáin jelentős szőlőbirtokokkal rendelkeztek, a szüretet követően boraikat a Tiszán szállították haza, – Mátyás királytól 1469-ben kiváltságot nyertek boraik vámmentességére. A káptalan tiszttartói ezt nem ismerték el, hanem a borszállító ladikokat feltartóztatták, a vám fejében pedig az áru egy részét lefoglalták – tették ezt következetesen és folyamatosan. Igazságosságáról híressé vált királyunk ekkor engedélyezte, hogy a sértett szegedi polgárok fegyverrel foglalják el Zentát, és így szabadítsák ki lefoglalt portékájukat. Az engedélyt végrehajtás követte: a szegediek több hónapon keresztül megszállva tartották a települést – a végső kiegyezésre csak 1475-ben került sor.
A budai káptalani prépost, Gosztonyi János humanista főpap és diplomata hathatós lobby-tevékenységének köszönhetően, 1506. február 1-jén Budán kiadott oklevelével II. Ulászló király Zenta mezővárost kiváltságos, királyi várossá nyilvánítja. 
Hogy mekkora volt a ráhatás, azt illusztrálja a következő tény: a korabeli királyi városoknál alapkövetelmény volt a városfal létezése, ami némi védettséget nyújtott egy esetleges támadás ellen – Zenta ezzel nem rendelkezett ilyen építménnyel! A szabadalmakat és kiváltságokat a város mindössze két évtizedig, a mohácsi tragédiáig gyakorolja – az 1526-os feldúlást az erődítés hiánya is okozta.
Buda 1541-es elestét követően az ország középső része és vele együtt Zenta is tartósan török megszállás alá került: közigazgatásilag a szegedi szandzsákba ill. a szegedi nahijébe került – erődítményében csekély létszámú török helyőrség állomásozott. Evlija Cselebi török író és utazó az 1660-as évek közepén „Szenta palánka” néven említi (a palánka török eredetű szó, jelentése: kerítéssel erődített várhely): „… A szegedi szandzsák földjén, a Tisza folyó partján, egy sík réten négyszögű kis palánka. Parancsnoka, eminje, helyettes bírája van. A várban néhány kisebbszerű bolt és egy dzsámi van, melyet templomból alakítottak át.”
A török hódoltságtól való felszabadulás lehetőségét Buda 1686-os visszafoglalása villantotta meg, de a döntő pillanatot az 1697. szeptember 11-ei győztes zentai csata jelentette. (Ezért, és nem másért szeptember 11-e a város napja!)
Az európai történelemben, – és meg merem kockáztatni, világviszonylatban is – jelentős csatában a Savoyai Eugen herceg vezette keresztény sereg megsemmisítő csapást mért a törökökre, akinek emberveszteségét 20-28 ezerre becsülik. Savoyai győzelmének fényét növelte, hogy a saját veszteség mindössze 28 tiszt és 401 közvitéz volt. Hogy a derék Jenő herceg neve mégsem vált közkedvelté a balkáni térségben, annak oka az, hogy a XX. század 40-es éveiben Adolf és cimborái a Waffen-SS 7. hegyi hadosztályát – ha törik, ha szakad alapon, – Princ Eugen névre keresztelték…
A történelemben bécsi háború néven közismertté vált háborúskodás végére az 1699-ben megkötött karlócai béke tett pontot.
A bécsi Haditanács döntése alapján 1700-ban létrejött a Tisza menti határőrvidék: a zentai sánc helyőrsége 100 lovas és 100 gyalogos – zömében szerb nemzetiségű – határőrből állott. Az itt élő katonák némi pénzbeli juttatásban részesültek, ezen felül szántó- és legelőhasználatot, adómentes állattartást élveztek. Szóval, egy korabeli adóparadicsomként működött…
Az 1718-as požarevaci békét követően a Tisza menti határőrvidék elvesztette jelentőségét, felszámolására azonban csak 1751-ben került sor: ezt követően Zenta Bács vármegyéhez került. A szerb határőrök zöme, 286 család ekkor – 1751 tavaszán – elköltözött a Bánságba, a Szerémségbe és néhányan Ukrajnába.
Mária Terézia 1751. június 28-ai keltezésű kiváltságlevelével (később ezt két alkalommal kiegészítették, kibővítették) megalakult a volt határőrvidék területén megalakult a kiváltságos Tiszai Koronakerület, amely – az immár ismét mezővárosi rangra emelt – Zentát is magában foglalta. A hódoltság idejében elnéptelenedett Tisza mente tömeges betelepítésére 1751-1755 között került sor: a telepesek az északi, túlnépesedett vármegyékből ill. valamivel közelebbről – Pest, Heves és Csongrád megyékből – érkeztek tömegesen.
A XIX. század első fele nem marad szép emlékében a városka lakóinak: 1831-ben kolerajárvány tizedeli a lakosságot, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc során pedig véres eseményekre került sor Zentán. 1849 januárjában a honvédsereg elhagyta a Délvidéket, a városban is csupán hiányosan felfegyverzett nemzetőrség maradt. Ezt kihasználva, a császárpárti szerb felkelők és az őket támogató szerbiai önkéntesek február 1-jén elfoglalták Zentát. A lakosság egy része Szeged irányába menekült, a városban maradottak kegyetlen öldöklés áldozatává váltak: 1500-2000 zentai vesztette életét a „véres Gyertyaszentelőn”. Fordulatra 1849. március 15-én került sor: támadásba lendült a Perczel Mór tábornok vezetése alatt álló szegedi 4. honvéd hadtest, és kiszorított a Tisza-Maros szögében álló szerb csapatokat – Zentát március 31-ére sikerült visszafoglalni. A szemet-szemért, fogat-fogért elv alapján a vésztörvényszék 47 szerbet talált bűnösnek a zentai vérengzés kapcsán, akiket május 22-én ki is végeztek.
A 1867-es osztrák-magyar kiegyezést követően a város, mint járási székhely, jelentős fejlődésnek indult. 1870-ben megkötötték az örökváltsági szerződést, aminek értelmében a kerület és lakói megválthatták a kiváltságlevelekben előírt kötelezettségeiket.
Ezt követően látványos fejlődésnek indul a település: 1873-ban felépült a Tiszán átívelő fahíd, 1872-ben kezdte meg működését a járásbíróság, 1875-ben nyitotta meg kapuit a gimnázium, 1889-ben a város vasútállomására befutott az első vonat.
Az 1895-ös királylátogatás alkalmából utakat aszfaltoztak, és villanyvilágítást kapott a város. Az 1902-ben leszakadt fahíd helyén 1908-ra megépült az első modern vashíd.
Az 1911-es nagy tűzvészben elpusztult a városháza, helyébe 1914-re elkészült a ma is álló monumentális épület.
Az 1910-es népszámlálási adatok szerint a városnak a hozzá tartozó tanyavilággal hozzávetőlegesen 30 ezer lakosa volt.
A közel félévszázados töretlen fejlődésnek az I. világháború kitörése vetett véget: a férfiak zöme hadba vonult. A zentai hadkötelesek – a többi alföldi, szántó-vetőhöz hasonlóan – az osztrák-magyar haderő gyalogságának sorait gyarapították. Legtöbben a két szabadkai állomáshelyű ezredben, a cs. és kir. 86. gyalogezredben és a m. kir. 6. honvéd gyalogezredben szolgáltak.
A Nagy Háború véget ért, Zentára 1918. november 16-án szerb csapatok vonultak be, az 1920-as trianoni békeszerződés pedig végleg az SZHSZ Királysághoz csatolta.
Sok zentai, – szám szerint 1017-en – soha többé nem térhettek haza a családjához, végleg a csatatereken maradtak. Sajnos, emlékmű sem jutott nekik – csupán egy könyv (klikk a borítóra - egy kicsit nagyobban is megnézheted).
A két gyalogezred története, valamint a zentai hősi halottak adattára itt olvasható:
www.zentarhiv.rs/Ivh/zenta/Zenta1914-1918.pdf
Legtöbben zentai születésűek voltak, de voltak olyanok is, akik ide nősültek, itt éltek és dolgoztak, vagy csak itt hunytak el – mindannyiukat zentainak tekintjük: nyugodjanak békében, bárhol is van a sírjuk!
Szloboda János (főszerk.): Zenta monográfiája I. Zenta, 2000.
Molnár Tibor: Az I. világháború zentai áldozatai. Zenta, 2001.
Kommentek