Az olasz határtól légvonalban mintegy 800 méterre (közúton 1500-ra), a komeni községi járásban található egy 300 lelket számláló kis szlovén falu, Gorjansko. A környéken különösebb természeti látnivalók nincsenek, de az első világháború iránt érdeklődő magyaroknak kötelező megálló. Itt van ugyanis az Isonzó völgyének egyik legnagyobb K.u.K. katonai temetője, ahol egyéni, csoportos és tömegsírokban több, mint 10 ezer katona teste pihen; jelentős részük magyar.

A katonai temető a 616-os úton, a településtől távolodva jobbkéz felől fekszik, rögtön, miután elhagytuk a helységnévtáblát. A körülbelül másfél hektáros temetőt akkor hozták létre, amikor 1916 nyarán az osztrák-magyar csapatokat visszavonták a doberdói fennsíkról és a szlovén karsztvidéken ásták be magukat.

A temető fősétányának végén, a bejárattal szemközt egy kápolna látható, homlokzatán a következő, Horatius ódáiból származó felirattal: Dulce et decorum est pro patria mori, vagyis Édes és dicsőséges dolog a hazáért meghalni.

Körös-körül rusztikus, felirat nélküli keresztek, illetve különösebb jelöléseket ugyancsak nélkülöző, mindössze terméskődarabokkal kijelölt parcellák. Itt-ott az ember azért neveket is tartalmazó síremlékekre is bukkan; értelemszerűen engem a magyar vonatkozásúak érdekeltek elsősorban.
Itt van például Hütter Sándor zászlós, aki a 32. honvéd gyalogezred katonájaként (azt hiszem, ez az alakulat annak az MH 32. Budapest Őr- és Díszezrednek az elődje, amelyet 2007. január elsején a haderőreform jegyében megszüntettek a minden bizonnyal kurvára hozzáértő politikai döntéshozóink) 1917. április 12-én halt hősi halált.

Vagy itt nyugszik Varga József, a 17. honvéd gyalogezred hadapród-jelölt őrmestere, aki 1916. szeptember 20-án adta vissza lelkét a teremtőjének, és utólag szerencséje volt, hiszen holttestét egyértelműen azonosítani tudták; ezért kaphatott névre szóló síremléket. 

A magyar királyi IV/19-es népfelkelő zászlóalj is derekasan kivette a részét a háborúból; ezen a csoportos síremléken harminckét név olvasható, valamint legalul a roppant pragmatikus megjegyzés: Eltemetve a szomszéd hátsó bal sírokban.

Bódis György szakaszvezető

Berkesz István, Hans János, Mayer Ilovics tizedesek

Pálmai Rudolf, Vida János őrvezetők

Ács József, Bajkán Péter, Barna Pál, Bíró Lajos, Csilik András, Drázsa László, Hegedüs Károly, Horváth Péter Pál, Hosszni Géza, Kápics István, Klein Árpád, Lamberger Lajos, Lauderer Keresztély, Márkusz Valentin, Molnár Béla, Orz György, Papp László, Ponerl Pál, Recski József, Rusz Iláv, Szirbu János, Szoboszlai Imre, Szoviczki Ruda, Tényi József, Tóth István, Tóth József, Vadász József népfelkelők

A temetőn látszik, hogy kap egy minimális gondoskodást, de a fenntartók (a szlovén kulturális tárcához tartozó örökségvédelmi hatóság) túlzásba azért nem vitték a dolgokat: a fű és a különböző gazok állapotából arra következtettem, hogy nagyjából kéthetente kaszálhatnak, s a sírkövekre és a keresztekre rakódó mohát is ritkíthatják úgy havonta egyszer.

Ez most nem fanyalgás volt részemről, elismerem, hogy lehetne rosszabb is a helyzet. Azt viszont mondjuk ki: itt is (és más szlovéniai első világháborús emlékhelyeken) tapintható, hogy a szlovének nem érezik a magukénak ezeket a temetőket, síremlékeket. Civilizáltan végrehajtják a nemzetközi egyezményekből fakadó kötelezettségeiket, de ennél többet senki ne várjon tőlük. Mintha mindenhová ki lenne virtuálisan írva: nem a mi háborúnk volt, nem a mi halottaink…

Olasz oldalon egy kicsit másként van. De erről talán majd egy következő posztban.