Agyusztál, bagázsi, glancol, komisz… – sokak számára manapság is ismerősen csengő, német eredetű szavak nyelvünkben, melyek pontos jelentésével, még inkább eredetével azonban kevesen vannak tisztában.

Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés hatással volt a birodalom haderejére is. I. Ferenc József – a szép emlékű „Ferenc Jóska” – 1868 decemberében szentesítette a véderőről, a honvédségről és a népfelkelésről szóló törvénycikkeket, amelyek jelentősen megreformálták a fennálló hadszervezetet. Bevezették az általános hadkötelezettséget, a hadkiegészítési és -pótlási rendszerben pedig a területi elvet alkalmazták: a Monarchiát 103 hadkiegészítési körzetre osztották, ebből 47 esett a történelmi Magyarországra.



A területi elvű hadkiegészítés azt eredményezte, hogy egy-egy alakulat – ezred, zászlóalj – legénységének zöme ugyanazon közigazgatási-földrajzi területről származott: így megvolt rá az esély, hogy azonos nyelvet beszéltek, de legalább is megértik egymás nyelvét. A területi kiegészítés a tiszti kart nem érintette, a tisztek beosztása más elvek alapján történt: azonban elvárt követelmény volt, hogy – különösen a közös hadseregnél – a tisztek anyanyelvük és a kötelező német mellett, az alakulat többségét adó legénység nyelvét is elsajátítsák és beszéljék. Már csak így működött ez a „népek tömlöcében”… 
Magyarország területéről az újoncokat a császári és királyi (cs. és kir., vagyis közös) Hadseregbe, illetve a Magyar Királyi Honvédségbe sorozták, 3:1 arányban. A közös hadsereg vezényleti nyelve a német, honvédségé pedig a magyar volt.

A katonai nyelv sajátos szakmai nyelvnek számít, a vele foglakozó nyelvészek három szintű vertikális tagozódást különböztetnek meg benne:

- a hadsereg szolgálati nyelve, amelyet a hivatalos érintkezésekben használnak;
- a katonai szaknyelv;
- katonai szleng, melyet jellemzően a legénységi állomány használ egymás között.

A katonai szaknyelv és a katonai szleng szétválasztása a gyakorlatban nem mindig lehetséges, hiszen ugyanazon kifejezés mindkettőben előfordulhat más jelentéssel.

De hogyan boldogultak a német vezényszavakkal, katonai szakszavakkal a magyar kiegészítésű közös hadseregbeli ezredek újoncai, akiknek zöme először találkozott ezzel az idegen nyelvvel? Hát úgy, hogy a kiváló magyar nyelvérzéknek köszönve, a magyar nyelv sokszínűségét és változatosságát alkalmazva sajátos katonai nyelvezetet alakítottak ki: a magyar katona a legtöbb német kifejezésnek igyekezett magyaros formát adni, magyarosítani azt, vagy magyar szavakhoz hasonlítani. A magyar katonák nyelvébe került német szavak az idegen nyelv ismeretének hiánya miatt gyakran megváltoztatták hangalakjukat. Erre annál inkább szükség volt, hiszen így könnyebben emlékezetben tarthatta.

A bakák (a német Wache kifejezésből, jelentése: őrszem) által kreált katona-zsargon szavai a seregből írt levelekkel is terjedtek, de az obsitosok (a német Abschied kifejezésből, jelentése: végelbocsájtó) is – leszerelve és visszatérve a polgári életbe – előszeretettel használtak, ezzel bizonyítva katonaviseltségüket. Hiszen a katonaviseltség a XIX. végén, a XX. század elején – különösen faluhelyen – jelentős társadalmi státust biztosított a férfinép számára, pl. előfeltétel volt a nősüléshez. A katonai zsargon kifejezései a mindennapi polgári beszédben is gyorsan meghonosodtak, ha nem is mindig eredeti jelentésük szerint használták őket.

Tömörkény Istvánt 1888-ban hívták be katonának a Monarchia hadseregébe, hároméves katonaidejének jelentős részét Boszniában szolgálta le. Itt közvetlen kapcsolatba került a nép mundérba bújtatott egyszerű fiaival. Tömörkény, egyik katonaéletből merített elbeszélésében leírja, hogyan oktatta káplár Suba – mert német mintára a rang megelőzi a vezetéknevet! – fegyverforgatásra az öreg póttartalékost:

„Ha azt kommandirozom, hogy indiblánc, akkor ájncra a rekte arm mögfogja fölül a geverszíjat. Cvájra fölemeli a sultertul, és a linke arm középütt kapja a gevert. Drájra pedig indibláncra gyün a gever, és nyomi a rekte arm kisujja középön, úgy, hogy a mündung a sulterung irányában hóhh lögyön.”

Hogy a tisztelt olvasó is némileg tisztába legyen, hogy mit is mondott a derék tizedes, közöljük – a teljesség igénye nélkül – a leggyakrabban használt, a magyar katona szóhasználatához igazított osztrák-német kifejezések, annak szabályos/eredeti helyesírása, s végül magyar jelentése szerint. 

Irodalom:

Felszeghy Ediltrud: A császári és királyi hadsereg nyelve Magyarországon. ?, 1939.

Tömörkény István: Katona a kötélen. Bp., 1989.