A város története:
Szeged és környéke az újkőkor (Kr. e. 5000) óta lakott. Traianus római császár i. sz. 106-ban foglalta el Daciát, ahonnan főleg sót és aranyat szállítottak. A rómaiak hamarosan összeköttetést létesítettek Dacia és Pannónia között. A két tartomány közötti útnak fontos állomáshelye volt Partiscum, azaz a mai Szeged. Elképzelhető, hogy Attila fő szálláshelye valahol ezen a vidéken volt.
A magyarság letelepedését elősegítette a táj változatos – legeltetésre, vízi életre, hajóközlekedésre egyaránt alkalmas – összetétele. Először egy 1183-ban kelt oklevélben említik Szegedet (Ciggedin) a marosi sóhajózással kapcsolatban. Már I. (Szent) István király felismerte a marosi sóhajózás jelentőségét, ami e torkolati vidéknek megerősítését és ezzel virágzó településsé fejlődését eredményezte. A város lakossága a földművelés térhódítása ellenére állattenyésztő maradt.
A tatárjárás idején a város lakói a közeli mocsarakba menekültek, majd a veszély elmúltával visszatértek és újra felépítették lerombolt városukat. IV. Béla király 1246-ban Szegedet városi rangra emelte. Ekkor kapta meg Szeged Buda és Székesfehérvár kiváltságait. A szegedi királyi kővár 1260 és 1280 között épült fel, mely a sószállító utat védte. Nagy Lajos uralkodása idején Szeged Dél-Magyarország legjelentősebb városává fejlődött, és a török veszély közeledtével stratégiai jelentősége is nőtt. Luxemburgi Zsigmond király fallal vette körül a várost. 1498-ban Szeged szabad királyi városi rangot kapott.
1522-ben Szegednek 7000 lakosa volt.
1525-ben és 1526-ban a török sereg átvonult a városon, kifosztotta, majd 1542–43 telén elfoglalta. A török hódoltság idején a szegedi nép jelentősen szétszóródott. A gazdag és művelt patrícius családok Debrecenbe, Kassára, Nagyszombatba menekültek. Ezzel egyidejűleg megindult a török, délszláv, raguzai latin népelemek bevándorlása Szegedre, akik már a hódoltság idején elkezdtek a szegedi magyarságba olvadni. Az el nem menekült lakosság, vagyis Szeged népének jelentős része leginkább Alsóvároson, a ferences Havas Boldogasszony templom körül húzódott meg, és halászattal, illetve állattartással foglalkozott. Szeged török kincstári várossá, vagyis hász-birtokká lett. Ez azt jelentette, hogy a haradzs – magyarosan harács nevezetű – vallási jogon alapuló földadót egyenesen a török kincstárnak szolgáltatta be, vagyis közvetlenül a szultánnak adózott. Szeged nem vált szpáhi hűbérré, mint sok más település. Ez a viszonylagos jogbiztonság magyarázza, hogy számos környékbeli falu lakossága Szegedre költözött.
A város 1686 őszén szabadult fel a török uralom alól. Ekkor 2000 lakosa volt.
I. Lipót király az udvari kamarának a magyarországi és erdélyi só kihasználása és szállítása ügyében 1698. évi december 12-én kelt emlékiratát jóváhagyván, még ugyanazon év végén az első – 11 510 darab kősóból álló – szállítmány Szegedre megérkezett. Khaich Lajos kamarai tisztviselő 3 foritért árulta mázsáját, melyen túl még 6 dr. mázsapénzt szedhetett. 1700. április 19-én Lipót király a szegedi sóhivatalhoz mázsatisztnek Müller József bécsi udvari kamarai írnokot nevezte ki, mely időtől a sószállítás és árusítás nagyobb arányokat öltött. A sópajták számára egyre nagyobb területre volt igény, ezért a sóhivatal a város telkeit egyszerűen elfoglalta. Emiatt város és a kincstár közt több összeütközés történt, s a kincstár által elfoglalt területekért a város soha sem kapott kárpótlást.
1715-ben visszakapta szabad királyi városi rangját. 1719. május 21-én megkapta szabadalomlevelét és a jelenleg is használt címerét III. Károly királytól. Ezt a napot a város polgárai Szeged napja-ként ünneplik minden évben. A császár egyúttal egy 1723-as rendeletében Szegedet jelölte ki a Csanádi Egyházmegye székhelyéül, de ettől a rangjától tíz éven belül megfosztották.
Az elkövetkezendő évek során Szeged sokat fejlődött. 1719-ben piarista szerzetesek érkeztek a városba, gimnáziumot alapítottak, tudományos előadásokat tartottak és színdarabokat adtak elő.
A szegediek fontos szerepet játszottak az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban. 1849-ben Szeged volt a forradalmi kormány utolsó székhelye, Kossuth itt mondta el utolsó nyilvános beszédét 1849. július 12-én, s Bălcescuval ugyanitt, a Klauzál téri Kárász-házban 1849. július 14-én írta alá a magyar–román békülési tervet. Bár a Habsburg-ház megbüntette a várost, Szeged újra virágzásnak indult. 1854-ben elérte a vasútvonal, 1860-ban pedig ismét visszakapta szabad királyi városi rangját. 1869-ben megnyílt Pick Márk boltja, a mai híres Pick Szalámigyár elődje.
Az 1879. évi árvízkatasztrófa Szeged történetének kiemelkedő eseménye. A március 12-re virradó éjjelen a Tisza a petresi gátat átszakítva elöntötte a várost, ami gyakorlatilag teljesen elpusztult: az 5723 házból csak 265 maradt épen, és 165-en az életüket veszítették. A város 70 ezer fős lakosságának nagy részét más településekre költöztették, csak mintegy 10 ezer szegedi maradt a városban. Ferenc József látogatásakor azt ígérte, hogy Szeged szebb lesz, mint volt. A császár megtartotta ígéretét: az elkövetkezendő pár évben a romok helyén új, modern város épült. Miután a víz lassan levonult, a várost töltéssel vették körül. Ekkor alakult ki a város körutas szerkezete. Több európai nagyváros (Bécs, Berlin, Brüsszel, London, Párizs, Róma) segített a város újjáépítésben, ezért a nagykörút egy-egy szakaszát ezekről a városokról nevezték el. Az újjáépítés során bontották el a Szegedi vár nagy részét is.
Az árvíz előtti épületek közül az alsóvárosi ferences templom és kolostor, a Dömötör-torony, valamint a városháza maradt fenn.
A város 1880. június 5-én egyesült a Tisza túlpartján fekvő Újszegeddel, amellyel 1883 óta híd is összeköti.
A ma csillagbörtönként közismert Szegedi Királyi Kerületi Börtönt 1885. január 1-jén adták át rendeltetésének.
1918 és 1920 között Szeged az ország többi részével ellentétben francia megszállás alatt állt, itt volt a szegedi ellenforradalmi kormányok székhelye is. Ezért a Tanácsköztársaság alatt ide menekült sok olyan katona, akik nem akartak a Vörös Hadseregben szolgálni. Rájuk támaszkodva indult el 1919 nyarán Horthy Miklós a Dunántúlra.
Az első világháború és a trianoni békeszerződés után Szeged közel került a román és a szerb határhoz, veszítve vonzáskörzetéből és így némileg jelentőségéből is, de ahogy átvette az elveszített városok szerepét, újra egyre jelentősebb lett. 1921-ben Szegedre költözött a kolozsvári egyetem, majd 1923-ban a Csanádi egyházmegye székhelye lett. 1922-től 1931-ig Peidl Gyula, 1931-től 1935-ig Kéthly Anna személyében szociáldemokrata, 1926-1939 között Rassay Károly személyében liberális országgyűlési képviselője is volt.
A második világháború sok szenvedést hozott. A szövetséges légierő 1944. június 2-án kezdte meg az Operation Frantic fedőnevű légi hadműveletet, amelynek részeként 38 repülőgép a rendező pályaudvart támadta. A bombaszőnyeg azonban elcsúszott, így a környező házakban keletkezett a legtöbb kár. A város háborús vesztesége 4728 fő, melyből hozzávetőlegesen 2500–3000 katona a Don-kanyarnál esett el. A zsidó polgárokat gettókba zárták, majd haláltáborokba vitték. A tényleges harc a városért október 8–9-én kezdődött, az itt védekező Matoltsy-harccsoport az algyői hídfőnél találkozott először a támadó Vörös Hadsereg erőivel. 1944. október 9-én a visszavonuló német erők felrobbantották a közúti és – az azóta is újraépítetlen – vasúti hidat is. A szovjet hadsereg október 11-én foglalta el a várost.
1950-ben a hatalmas kiterjedésű szegedi határból a tanyaközpontok körül kilenc új községet alakítottak. Ezek elmúlt fél évszázados fejlődését jól jellemzi, hogy egyikük, Mórahalom, 1989-ben városi címet is kapott. A többi nyolc község név szerint: Ásotthalom, Balástya, Csengele, Domaszék, Röszke, Ruzsa, Szatymaz és Zákányszék.
A szocialista időkben Szeged könnyűipari és élelmiszeripari központ lett. 1965-ben a város közelében kőolajat találtak.
1962-ben Szeged lett Csongrád megye székhelye. Teljesen új városrészek épültek.
1970-ben a Tisza a 1879-es árvizet meghaladó vízszinttel áradt. A város megmenekült.
1973-ban Szegedhez csatoltak öt, a várossal szorosan együttélő községet (Algyő, Gyálarét, Kiskundorozsma, Szőreg és Tápé). Algyő 1997-ben ismét önálló községgé alakult.
Forrás: a Wikipedia Szeged szócikke
Dugonics Temető
Szeged Felsővárosi Ifjúsági Egyesület hősi halottjainak emlékműve
Az emlékművet ifj. Hegedűs Béla és Márton Ferenc emeltették, amely egy félbetört oszlopot ábrázol. A talapzatot alkotó köveken 31 név olvasható. Az oltár-szerű emlékművet koszorúk és rohamsisakok díszítik. Két oldalt az 1914-1918-as évszámok olvashatók, a szemből látható emléktábla felirata pedig a következő:
Szeged Felsővárosi
Ifjusági Egyesület
Világháborúban hősi
Halált halt tagjainak
Emlékre
Szeged, 1921. július 24.Sokaknak kellett meghalni
a hazáért, hogy még többen
élhessenek a hazának!-------------------------------------------------
Ezen műemléket emeltette:
Szeged Felsővárosi ifj. Egyesület
valamint hősi halottainak hozzá-
tartozói és Szeged város
közönsége,
közös adományából.Szeged, 1921 július 24.
Balogh Ferenc
Benkő József
Bori Lajos
Bullás Antal
Csányi András
Dobó Antal
Eck Sándor
Horváth Vizi Mihály
Kalapis Béla
Kasza Sándor
Kaszta Zoltán
Kiri Péter
Kopasz József
Korom Ferencz
Kovács Ferenc
Lippai István
Mravinácz István
Nagyiván József
Ördögh József
Páter Antal
Rácz Gyula
Rácz István
Révész József
Simon István
Szeles Ferencz
Tóth Ferencz
Tóth István
Tóth József
Török Sándor
Vass János
Vetrob István
Az emlékmű mellett II. világháborús orosz/szovjet katonák parcellája található. A temető többi részében polgári személyek nyugszanak, de a társas- és panelházakkal körülvett temetőbe 2009 vége óta már nem lehet új sírhelyet nyitni, mivel betelt.
A temető nevét Dugonics András piarista szerzetes, egyetemi tanár után kapta, akinek síremléke ebben a temetőben található.
Szeged, Dugonics temető nagyobb térképen való megjelenítése
Kommentek