A Nagy-Küküllő bal partján, Székelyudvarhelytől 23 kilométerre található egy, jelenleg 580 lelket számláló apró falu: Kisgalambfalva. Nem az a tipikus friss bevándorló-település: a XIII. században már itt, a környéken állt a székelyek egyik földvára (Galathvár), amelyet a tatár kollégák sajnálatos módon elfoglaltak, és csak azért nem perzseltek fel, mert a nedves föld már annak idején is elég rosszul égett. Kisgalambfalván is megfordultunk és fényképeztünk is, persze.
Természetesen Kisgalambfalvának is van első világháborús emlékműve: az akkor cakkpakk 670 lakosú falu 26 hősi halottat adott az országnak. Tényleg senkit nem szeretnék számokkal fárasztani, de ezt nem bírom ki: arányaiban ez annyit tesz, mintha az akkor nagyjából 1,2 milliós Budapest 47 ezer katonát veszített volna.
Nem, nem tudom, mennyi volt az első világháború fővárosi illetőségű katonahalottainak száma; nem is számháborút akarok kezdeményezni, csak ráébreszteném az olvasót, hogy Kisgalambfalva felnőtt férfilakosa közül minden ötödik meghalt az első világháborús frontokon. Minden ötödik. És ez az arány a második világháborúban gyakorlatilag változatlan maradt: 24 hősi halott a 700 lakosból.
Erre mondják a keményvonalas patrióták: a hülyének is megéri.
A falu központjában látható, és az 1798-ban újjáépült református templomot (figyeltek, pápisták?!) védőfal veszi körül, ezzel szemben van az első és a második világháború hőseinek emlékműve, valamint a milleneumi emlékkő.
A bennünket most érdeklő első világháborús emlékművet kissé megkésve, 1941 júliusában készítették, abszolút saját alapanyagból és saját kézművesekkel – itt az emlékmű-együttes középpontjában látható. A gránitból emelt csonkagúla tetején a turul figyel. Azt nem merném állítani, hogy ennél jobban kidolgozott turulmadaras szobrot még nem láttam, de a maga egyszerűségével kiérdemli, hogy megköszönjük a helyi (sajnos ismeretlenül maradt) egykori faragó mesternek az erőfeszítést (a székelyek fába szeretnek faragni, nem kőbe…).
Eredetileg ez volt az országzászló talapzata – az „eredetileg” szót úgy értem, hogy 1920 előtt és az 1940-1944 közötti „magyar világban”; erre emlékeztet a piros-fehér-zöld, zászlórúd feladatú oszlop ott a háttérben, a turul mögött, ahová március 15-én a mai napig is felhúzzák a Lobogót. Azt pedig mindenki tudja, hogy Lobogó errefelé csak egy van, bármit mondjon is a rádió, bármilyen nyelven.
A felirat nem valami szószátyár, de az errefelé élő emberek nem a szófosásukról híresek: A Hazáért. Majd a két évszám, és egy Bajza József-idézet, ami mellesleg több székelyföldi katonai emlékműről visszaköszön: Nyugosznak ők, a hős fiak, dúló csaták után.
És akkor lássuk a neveket:
Antal Mihály, Csomor Albert, Demeter Mózes, Farkas István, Gábor Miklós, Jakab Sándor, Kovács János, Kovács Gy. Miklós, Márton Mihály, Miklósi Ferenc, Miklósi Lajos, Petre Lajos, Sándor L. József, Sándor L. Miklós, Sándor M. János, Simó János, Simó Lajos, Szabó Ákos, Szappanyos Sándor, Török Albert, Török Ferenc I., Török Ferenc II., Török Sámuel, Varga Dénes, Vaszi Sándor, Zsigmond József
Kommentek