Kedves barátunk MTi, jelentős első világháborús katonai temető- és emlékműkutatási előéletet mondhat magáénak. Fáradhatatlanul kutatott, járta az emlékheyeket, keresett a levéltárokban, gyűjtött, rendszerezett és számos könyvet is publikált a témában. Barátunk zentai illetőségű és hát mondjuk ki: rendkívüli kompetenciát mutat a blogunk érdeklődési  és gyűjtési köreiben. A sors úgy hozta, hogy szakértelmét nálunk (is) kamatoztatja - elsőként ezzel a vendégposzttal, majd aztán mint blogtársunk és délvidéki tudósítónk reméljük még számos alkalommal publikál nálunk. Íme hát a horgosi cikk. Üdv, Zig Zag

HORGOSI I. VILÁGHÁBORÚS EMLÉKMŰ

Az 1917-ben meghozott VIII. törvénycikk értelmében a városoknak, községeknek lehetősége adatott, hogy anyagi lehetőségeikhez mérten emlékműveket emeljenek, ily módon emléket állítva a nagy számú hősi halottnak, akik távoli csatatereken estek el hazájuk szolgálatában. A törvény megalkotását a következőkkel indokolták:

„…A most folyó háború, a résztvevők száma, valamint az emberéletben és vagyonban bekövetkezett pusztulás mértéke tekintetében páratlanul áll a világtörténelemben.
Ebben az óriási harcban nagy lelkierővel, önmegtagadással és buzgó munkával vesz részt az egész nemzet, tehát azok is, akik a harctér mögött teljesítik nem kevésbé fontos állampolgári kötelességeiket; és büszkén vallhatjuk, hogy nincs a társadalomnak olyan rétege, amely méltó módon ne vette volna és ne venné ki részét a mai nagy idők küzdelmeiből.

 A képeslap bal felső részén látható az egykori  első világháborús emlékmű.

Mégis hasonlíthatatlanul nagyobb azoknak az áldozata és érdeme, akik a harctéren, minden pillanatban szembenézve a halállal, immár harmadik éve lankadatlan kitartással küzdenek királyukért és hazájukért, és rendíthetetlen bátorsággal állják az ádáz tusát, amelyhez foghatót nem ismer a világtörténelem.
A nemzetnek a harcvonal mögött dolgozó része szívének melegével fordul az ellenséggel viaskodó fiai, testvérei és apái felé, és hálájának lelke mélyéből fakadó érzését a maradandó törvény betűiben kivánja minden időkre megörökíteni.
Ebből a hálás érzésből fakad a törvénynek az a rendelkezése, amely a nemzet elismerésének és bensőséges köszönetének babérkoszorúját meleg szeretettel nyujtja a hazáért küzdő hős véreink dicsőítésére.
A háború során azonban a legsúlyosabb áldozatot azok hozták, akik hazájuk védelmében életükkel adóztak.
Ezeknek a hősöknek áldott emlékezete felé fokozott kegyelettel tekint az egész nemzet; szent emléküket pedig tiszteletben kell tartani nemcsak a mai nemzedéknek, hanem a késő utókornak is, hogy példájukból buzdítást merítsen az önfeláldozásra és a hazaszeretetre. Ez teszi kötelességünké, hogy névszerint örökítsük meg mindazokanak az emlékét, akik életüket áldozták fel a hazáért, mindnyájunkért.
Ennek alkalmas módja, hogy minden község (város) a saját területén létesítsen olyan emlékművet, amelyre a haza védelmében elesett hős fiainak nevét maradandóan bevésse. Vagyonos községnek (városnak) monumentális műemléken, a szegénynek pedig szerény táblán, de mindenesetre méltó módon és minden egyszerűsége mellett is nemes művészi kivitelben kell megörökítenia hős fiainak nevét és emlékezetét.
Oltár lesz ez az emlék minden időkön át: a hazaszeretet oltára, amelyen a tisztelet és soha el nem muló hála örök fényében fognak ragyogni a hazáért hősi halált halt vitézeink áldott nevei.”

Az I. világháború során monumentális emlékművek elkészítésére csak kevés helyen került sor, a trianoni Magyarországon ez a 20-as években volt jellemző. Az elszakított részeken – Délvidék, Erdély, Felvidék – erről szó sem lehetett, hiszen az uralkodó nemzetek az irredentizmus csíráját vélték felfedezni minden ilyen kezdeményezésben.
Vidékünkön – a Tisza mentén – is csak a Délvidék 1941-es visszacsatolása után nyilt lehetőség I. világháborús hősi emlékmű felállítására. Az egyetlen ilyen emlékművet Horgoson emelték, valószínűleg 1941 második felében.

A horgosi I. világháborús emlékmű a falu központjában volt felállítva, ott ahol a Szeged felöl jövő út Magyarkanizsa felé ágazik. Az emlékmű tetején bronzból készült honvéd puskára támaszkodik, fején acélsisak. Az emlékmű K-i (Magyarkanizsa felé néző) oldalán a magyar címer, alatta: „1914-1918 A HAZÁÉRT” felirat volt. Az É-i, Ny-i (?) és D-i oldalon a hősi halottak nevei sorakozak betűrendes sorban.

Az emlékmű szomorú véget ért meg, 1944-ben a „felszabadítók” ledöntötték. A honvéd-figurát állítólag a posta építésekor az alapba betonozták bele (?).
2002 decemberében előkerült a horgosi határ valamelyik szegletéből az emlékmű É-i (Szeged felé néző) lapja, melynek alsó 1/3-a hiányzik. A vésés elég jó állapotban megmaradt, így a kőlapon a következő nevek olvashatók:

A hiányzó 1/3-on még talán 20-25 név lehet.
Számítások szerint, ha mind a három oldalon (É-i, Ny-i és D-i) hasonló elrendezésben, hasonló számú név volt, akkor 300 körül lehetett a feltüntetett hősi halottak száma. Ezt azonban a levéltári adatok teljes mértékben nem igazolták, hiszen az emlékmű megmaradt darabján olyan nevek is szerepelnek, amelyekre a levéltári kutatások során egyik forrásban sem akadtunk rá.

Sajnos ez a hősi emlékmű is, mint oly sok másik is itt a bérces Balkánon, annak a nemzetpolitikának esett áldozatául, melynek egyik alaptétele a kizárólagosság.