Mai posztunk egy bánsági magyar községgel, annak múltjával, valamint az első világháborús emlékművével és hősi halottaival foglalkozik. Egyfajta személyes érintettség az eddig megszokottaknál szubjektívebbé teszi a posztot, mert – és akkor ezt vegyétek kitárulkozásnak – a posztíró apai ágról innen származik; apai dédnagyapja neve is ott olvasható az emlékoszlopon.
Végvár (igen, ez egy létező település, nem a Kisvárosból loptam!) a bánsági alföld talán legnagyobb (úgy hétszáz házas, kétezerötszáz-kétezernyolcszáz lelkes) magyar falusi települése; az utóbbi évtizedek masszív betelepülési hullámai után is 70%-nál magasabb a vastagnyakú magyar kálvinisták aránya.
Lássuk röviden a történelmét.
A települést a XVIII. század első harmadában alapították; a török kiűzését követően először is lecsapolták a mocsarakat, majd – akárcsak az egész Bánságban – nagyon precíz mérnöki munkával négyszög alakú telkeket alakítottak ki, és – ugyancsak vonalzóval megrajzolt – széles, egyenes utcájú településeket hoztak létre (ami kuriózum volt akkoriban, az egész Birodalomból csodájára jártak). Mercy gróf, a Bánság és Temesvár egyik jótevője eredetileg sváb telepeseket hozatott a vidékre a Fekete-erdő környékéről, akik a Rittberg (Lovaghegy?) nevet adták a Temesvártól 38 km-re délkeletre fekvő új otthonuknak.
Volt azonban egy apró (?) probléma. Tudnotok kell, hogy a császári nemzetiségi politika (a Bánság ekkor közvetlenül Bécshez tartozott, sokáig császári tartomány volt) Ajtony vezér (majd később Csanád vezér) egykori országát tényleg sakktáblaszerűen telepítette be a különféle nációkkal; nagyon komolyan odafigyelt, hogy egy-egy nemzetiség lehetőleg ne tudjon nagyobb tömbbe összeállni. Ennek érdekében – valódi gráfelméleti elkötelezettséggel – úgy intézték, hogy egy sváb falu szomszédai románok, szerbek vagy bolgárok legyenek, egy magyar falu pedig lehetőleg ne legyen szomszédos egy másik magyar faluval, hanem szerbbel, románnal, bolgárral, svábbal…
Ezen alapelv működött Rittberg esetében is: a szomszédban (a mostani Sipet helyén) román lakosok éltek, akik bizony időről időre rajtaütöttek a szorgalmas, tehetős, de kicsit málészájú, békés svábokon, elhajtották a marhájukat, puszta szórakozásból felgyújtották a lábon álló gabonát (és néha a házakat is), a szénaboglyák tövében – akaratuk ellenére – megszeretgettek pár sváb menyecskét, szóval a békés egymás mellett élés nem volt az erősségük, na.
Egy éjszaka a többszörösen megalázott sváb parasztok úgy döntöttek, hogy nem csinálják tovább: a lovaik patájára rongyokat tekertek, minden mozdíthatót felpakoltak szekereikre, a gyertyákat égve hagyták a szobákban, hogy ne legyen feltűnő, és szép csendesen leléptek a faluból, tovább nem elviselve a román szomszédok életvitelét.
Ott maradt tehát egy néptelen falu, és a kérdés: kit hozzon olyan kellemetlen helyzetbe az állam, hogy odatelepíti őket a balhés román szomszédságba?
Nos, II. Józsefnek (vagy inkább valamelyik tanácsadójának) 1789-ben ragyogó (szinte azt mondtam: forradalmi) ötlete támadt. Leugrott a szegedi várbörtönbe (a Csillag elődjébe), és az ott raboskodó lótolvajok, rablók, borhamisítók és más kétkezi elkövetők között a következő ajánlatot szórta szét: aki felvállalja, hogy családostól végleg elköltözik egy, az állam által meghatározott helyre a Birodalmon belül, bűnbocsánatot és ráadásul még némi készpénzt is nyer.
Mondanom sem kell, a bevállalósabb sittesek rögtön rápacsiztak, meg sem kérdezve, hogy hova a francba kell menni és miért ilyen gyanúsan nagyvonalú Őfelsége…
1790 tavaszán a Szegeden bebörtönzött betyárok (családostól) megjelentek Rittberg elhagyatott (és a román szomszédok által már jócskán tönkretett) házaiban, megfőzték az első pörköltet, csapra verték az első boroshordókat és azt mondták: mától ez a falu a Végvár nevet fogja viselni, a többi problémával pedig majd foglalkozunk, ha aktuális lesz.
Nem kellett túl sokat várni: pár nap elteltével a sipeti román legények (akik azt hitték, hogy a svábokat ette vissza a fene) szép csendesen megjelentek a rittbergi, akarom mondani végvári határban és hirtelen nagy csujjogtatással, kiáltozással és levegőbe puffogtatással rárontottak a falura, azt hivén, hogy majd jól beszaratják a – szemmel láthatóan elmebeteg – szomszédot, aki nem átallt visszatérni.
Hát volt nagy meglepetés.
A megszokott, jól öltözött, mindig frissen mosdott, szerény harci képességű, visszafogott és simára borotvált sváb földművesek helyett – a román legények legnagyobb megdöbbenésére – marcona, roppant nagy bajszú és elég büdös, kurvaanyázó lovasok rontottak elő a homályba burkolózó mellékutcákból, kezükben fokosokkal, fejszékkel, láncosbotokkal és itt-ott puskákkal. És nem magyaráztak, meg nem is kérdeztek túl sokat, hanem az összes ismeretlennek jól beverték a koponyáját, elvágták a torkát és az egyre több gazdátlanul rohangáló lovat nagy szakértelemmel befogták – elvégre ez volt az alapképzettségük egykoron.
Egy hét múlva a sipetiek még megismételték a performanszot (azt hitték, hogy a sajnálatos események csupán a véletlen műve voltak), de látniuk kellett, hogy az új szomszéd fokosai nem csorbultak ki, sőt: a meglehetősen pálinkaszagú harcosok egyre nagyobb kedvvel forgatták azokat, elég komoly kárt okozva a román település önreprodukciós képességében.
Így történt, hogy a végváriakat onnan kezdve békén hagyták, s ők elkezdhettek komolyan foglalkozni a földműveléssel és állattenyésztéssel, ami nem volt ugyan olyan szórakoztató, mint az éjszakai csetepaték, de bizonyos hasznot azért hozott, na meg az asszonyok se sápítoztak annyit, mint a verekedések után.
Szóval ez Végvár története. És innen kezdve a sipetiek (továbbá minden környező település lakói) előre köszöntek a végváriaknak :-)
1922 után a Végvár nevet a hivatalos, poszttrianoni Tormac (ejtsd: Tormák) váltotta fel (senki nem tudja, hogy ez meg honnan a búsból ered...), de továbbra is megmaradt echte református, magyar településnek. Sőt, községközponttá is vált, ahová a már említett Sipet is tartozott/tartozik a mai napig is.
Az első világháborús emlékmű itt látható. Nem egy nagy képzőművészeti alkotás, csak egy sima oszlop, rajta a nevekkel. Az elmúlt 86 évben senki nem bántotta, mindössze annyi történt, hogy valamikor a hetvenes évek elején áttették az akkor létrehozott községi park közepére.
A '48-as hősök, valamint a második világháborúban elesettek is szerepelnek az oszlop oldalain. A RIVETO-egyesület a helyi hagyományőrző csapat, a nevet Végvár eddigi neveinek első szótagjaiból választották: RIttberg-VÉgvár-TOrmac.
És annyit engedjetek meg, hogy dédnagyapám nevét kinagyítva is ide rakjam. Valahol az északolasz fronton szolgált, és annyi más katonához hasonlóan ő sem jött haza, pedig a két, négy és hat éves fia (na meg a felesége) nagyon várták...
(Jól látjátok: Végvár lakosainak 65-70 százaléka a mai napig a Tóth, a Kiss vagy a Szabó családnevet viseli; ezért a betű-előtagok roppant elterjedtek; a hetvenes évek elején a végvári általános iskolában voltak olyan osztályok, ahol a 25 gyerek közül 8-10 is Tóth volt, ugyanennyi Kiss és mondjuk 5 Szabó…)
A betűk (amelyeket a sittről hoztak magukkal) jelezték tán, hogy annó a szegedi börtönbe honnan kerültek: az sz betűsök állítólag Szentesről, a k betűsök Kecelről, az i betűsök Inokáról...
Lássuk akkor az első világháború hőseinek végvári névsorát:
Baja Mihály, Balog János, Beinschrott Henrik, Berényi Mihály, Bögre András, Bujdosó István, Bujdosó Pál, Csáki Károly, Csákó Mihály, Csősz József, Domján József, Eszteró Mihály, Ézsiás Imre, Farkas Mihály, Fenyvesi Ferencz, Forrai János, Forrai József, Fűsűs Dávid, Gaál Péter, Galyas István, Haág János, Haraszti Emil, Izmendi András, Karakas Ádám, Kató Mihály, Kele Beniámin, Kiss Nándor, cs. Kiss Sándor, sz. Kiss János, sz. Kiss Mihály, zs. Kiss József, zs. Kiss Zsigmond, ifj. zs. Kiss Zsigmond, cs. Kovács András, cs. Kovács Károly, cs. Kovács Lajos, d. Kovács Mihály, gy. Kovács József, h. Kovács János, b. Kovács-Tóth András, Miku Demeter, d. Nagy András, d. Nagy Sándor, h. Nagy József, t. Nagy József, Németh András, Németh János, sz. Oláh József, Ormos János, Palicsák András, Palicsák Ferencz, Paraizs Beniámin, Paraizs Lajos, Peres István, Sipos Mátyás, Sulyok Sándor, g. Szabó József, k. Szabó Antal, k. Szabó Károly, m. Szabó András, n. Szabó Mihály, r. Szabó Károly, v. Szabó József, ifj. v. Szabó József, v. Szabó Károly, Szarvas Lajos, Szentesi József, Szűcs István, Szűcs Mihály, d. Szűcs Mihály, Torma István, g. Tóth János, i. Tóth Sándor, i.g. Tóth János, k. Tóth Sándor, Ungár Mihály, sz. Varga András, sz. Varga Mihály, Vaskor János, Vincze József
Nyolcvan név. Nyugodjanak békében, bárhol is legyenek.
Kommentek