Titus Pullo Urbino és Nagy Teve barátaimmal találkoztam a minap és dumcsiztunk a harci helyzetről, valamint a frontvonalak állásáról egy kicsit. Feldobtam egy olyan ötletet, hogy indíthatnánk egy sorozatot családi történetekből (mert mindenkinek van egy története), hogy a rokonok hogyan élték meg az Nagy Háborút. Az ötletet lelkesedés követte, részemről még egy Jameson és egy Guinness kiegészítésként. Az igazat megvallva arra számítottam, hogy eltelik majd még néhány hét, míg összeáll az első anyag. Tévedtem. Urbino barátunk már elő is állt az első történettel, ami színes, szagos képekkel gazdagon illusztrált és a keleti frontra kalahuzol bennünket.
Ha valakinek szintén megjön a kedve a családi történetnek itt a blogon való megzenésítésére, mindenkit csak biztatni tudok. Szerkesztőink állnak rendelkezésre a történet blogba beszerkentéséhez - csak küldjétek el a storyt néhány releváns képpel megtoldva a blog email címére: nemfelejtjuk (kukac) yahoo (pont) com.
Titus Pullo Urbino tehát felébredve téli álmából új sorozatot indít, reményeink szerint nagy érdeklődéssel fogadjátok majd dédapáink történetét a nagy háborúból. Köszönjük szépen! Zig Zag
Nyári vakációim nagy részét nagyszüleimnél töltöttem, kedvenc időtöltésem a padláson található poros tárgyak felderítése vol
t, nagyszüleim hol boldogan, hol szomorúsággal eltelve mesélték el a megtalált tárgyak történetét. Hol egy Mannlicher szurony, hol egy monogramos alumínium kulacs, hol egy tűzoltó bőrsisak történetét hallgattam nagyapámtól. Dédapámat már sajnos nem ismertem, amit most leírok, azt nagymamám és nagypapám elbeszéléséből tudom. Íme, olvassátok dédapám – és az élni akarás - történetét a nagy háborúból.
Esztergom vármegyében kezdődik a történet, egy kis faluban, Sárisápon. A lakosság túlnyomó része azoknak a bányaművelésre szánt szlovák bányamunkásoknak a leszármazói, akik 1743-ban Mária Terézia hívó szavára települtek át Trencsén környékéről. A szlovákajkú falu lakosai békében és nyugalomban éldegéltek, a bányaművelés mellett általában földművelés és erdőgazdaság is zajlott.
A 14-es Honvéd Gyalogezred emlékműve Esztergomban. Feliratok:
Ezredünk emlékének a Bars-Esztergom-Hont és Nyitra megyék 14.-es honvéd fiai.
A 14. Honvéd Gyalogezred a Világháborúban: 1914 Andrzow Lublin Ivangorod, 1915 Kárpátok Siedlanka Piskorowice Stare Wolhynia, 1916 Luck Zaturci Tölgyes, 1917 Ojtoz, 1918 Olasz és francia harctéren.
Az Ezred otthonát Nyitrát és Lévát elragadta Trianon. Ezt az emlékművet vitéz Deisler-Német Károly tábornok kezdeményezésére állítottuk az ideiglenes határon 1934-ben.
Dédapám, Basovszki Imre viszonylagos jómódban élt, földjei, erdői és állatai, lovak, tehenek, disznók is voltak a gazdaságban. Felesége 1914. márciusában azzal a jó hírrel örvendeztette meg, hogy gyermeket vár, persze dédapám nagyon várta a baba jövetelét, akkor még nem sej
thette, hogy 7 év múlva látja csak meg a kislányát. Amikor megérkezett a háború híre, dédapám nem esett kétségbe, gondolta, mire a baba megszületik, ő is otthon lesz, a király is úgy szólt, hogy őszre visszaadja a katonákat. Amint befejezte az aratást, elbúcsúzott nejétől („Meglásd, visszajövök!”), vonatra szállt, berukkolt Nyitrára, a 14-esekhez, majd nagyon hamar az orosz fronton találta magát, egy Przemysl nevű nagy erődben.
A LEMIL blog tavasszal kirándulást szervez műkedvelőknek Przemysl-be. A terv röviden: busszal néhány nap, erődrendszer és haditemető megtekintése, illetve városnézés, valamint a lengyel-magyar barátság ápolása. Regisztrált blogbarátok figyelmezzék a LEMIL fórumot, hátha megjelenik rajta valami pontosabb dolog ezzel kapcsolatban. Érdeklődők akár írhatnak is oda.
Az elbeszélések szerint az oroszok által körbezárt erőd nagy éhínség után adta csak meg magát, a bakáknak sem étele, sem lőszere nem maradt a kapitulációra. Az utolsó töltényeket is összeszedték, hogy legyen muníció az erődök felrobbantására, amint kivonult az utolsó ember is, hatalmas betondarabok szálltak az égbe. Persze ez nem vigasztalta meg az orosz fogságba esett legénységet, de legalább enyhítette a vereség dühét.
Dédapám is beállt a fogolytranszportba, egy csizma, egy köpeny, egy sapka, egy „borjú” és egy derékszíj, rajta egy alumínium kulacs volt az összes vagyona, ehhez járult egy kincs, a szlovák nyelvtudása, ezt ugye nem kell magyarázni, hogy mit is ér orosz területen. Pérvij Rabocsij Batalion (talán első munkaszolgálatos zászlóalj lehetne fordítani) állományába került, állomáshely Tobolszk, Szibéria.
5-6 telet kihúzott a többiekkel, keserves élet lehetett, ismerve a helyi éghajlati viszonyokat, kezei a nagy hidegtől meg is fagytak, az izzó szöget is meg tudta fogni. A munkaszolgálat nehéz volt, férfiak nem is voltak a környéken, a hadba vonult muszkák családjai mellett kellett dolgozni, gazdálkodni.
Közben az Esztergom vármegyei kisfaluban dédanyám már évek óta azért imádkozott, hogy férje hazatérjen a családhoz, őszinte hittel bízott az isteni gondviselésben, meg sem fordult a fejében, hogy megözvegyül. A polgárháború ideje alatt egy alkalommal a vörösök összeterelték a foglyokat, majd közölték velük, hogy hajnalban mindenkit agyonlőnek, dédapám ezalatt az éjszaka alatt le sem hunyta a szemét, reggelig imádkozott, a nagy izgalomra hajnalra teljesen megőszült. Reggelre persze az egész vörös banda eltűnt szerencsére, ígyhát mindenki mehetett vissza dolgozni a helyére. 1920-ban viszont már nagyon mehetnékük lett a magyar bakáknak, látva a polgárháborús viszonyokat, a vörösök és a fehérek összecsapásait, egy kis japán, francia, amerikai és angol intervenciós csapatmozgásokkal dúsítva.
Persze nyugat felé nem mertek indulni, azon az anarchián nem lett volna sikeres az út, inkább keletre indultak. Csakhogy a cseh légió egy százada őrizte a vasutat, (képünkön a Cseh légió vasúton) az egyetlen közlekedési lehetőséget. A foglyok a csehek által őrzött vasútállomást úgy foglalták el, hogy fegyvertelenül megfutamították a géppuskás cseheket, a „bátor” cseh vitézek a feléjük rohanó és ordító magyarok láttán elpucoltak, pedig az összes támadó fegyverzet a bakák kezére tekert derékszíj volt.
Mozdony, sínpár, kevés szén is volt, elindultak hát keletre, a gyorsan fogyó szenet kivágott fákkal pótolták, hó meg volt elegendő a gőzhöz. Vlagyivosztok, Vöröskereszt, behajózás a svéd zászló alatt futó Karl Gustav nevű hajóra, majd irány haza! Fél évig tartott az út, kettő (igen Teve, jól látod: kettő és nem két) helyen kötöttek csak ki, Calcuttában és Suezben, az oldalt látható képeslap is onnan származik.
1921-ben Fiume partjai előtt a meggyötört, hihetetlenül kopott ruhás, marcona, de világlátott foglyok arcán sűrű könnyek hullottak a meghatottságtól, majd kikötés után a szomorúságtól, ők ugyanis csak partot érés után hallottak Trianonról. A foglyok fele idegen országba került, sokkolta őket a hír. A nyitrai gyerekek, dédapám ezredtársai napokig szédülten jártak a hír hallatán, miszerint Csehszlovák állampolgárok lettek.
De visszatérve az ősöm történetéhez: a dédanyám és a 7 éves nagymamám egy szép napon arra ébredtek, hogy valaki áll a bejárati ajtónál, majd az ősz hajú, rongyos alak belépve megsimogatja nagymamám arcát: én vagyok az apád.
Ajánló
Przemysl erődjével kapcsolatban - emlékmű Budapesten, hadműveletek
Hadifogság itthon és Oroszországban
Kommentek