A Fekete-ház
A Somogyi Béla utca 13-as szám alatt található Fekete-ház két állandó kiállítással várja az érdeklődőket: Csongrád és Csanád megye társadalma (1867-1945), Buday György élete és művei (Neves fametsző és illusztrátor volt, 1907-1990-ig élt).
A Fekete-ház gyűjteményében akad két olyan emlék, amely joggal tarthat okot érdeklődésre az olvasók részéről, hiszen kötődik az első világháború eseményeihez, illetve utóéletéhez. Az egyik egy kiszáradt fatörzs, amelyet „montellói fa” illetve „doberdói szederfa” néven ismerhetünk. A másik pedig a – szintén két néven ismert – „fahonvéd” vagy „vashonvéd”.
A doberdói szederfa
A szegedi városi múzeumban különös tisztelettel őriznek egy kiszáradt, kopár szedertörzset.
Hogy kerül ez az egyszerű fatörzs a múzeumba? Honnan az a rejtelmes, szinte borzongató tisztelet, amellyel körülveszik?
Az 1918-as pusztulás közepette lázongó hadak és vajúdó országok véres útjain Doberdó egykori védői, a szegedi bakák hozták ezt magukkal a nagy pusztulásból, a régi nagy harcok örök emlékéül.
Valamikor a doberdói fennsíkon, a San Martino falucska határán állott e fácska, ahol olyan szörnyű tusák és világhíres harcok tomboltak egykoron. A háború a Doberdót teljesen elpusztította. Apró kőházait, festői és szennyes falucskáit, nyomorúságos gesztenye- és olajfaerdőit letarolta. Az amúgy is sivár sziklamezőn minden életet kioltott, még a füvet is leperzselte a sziklákról.
És amikor az egész fennsík romhalmazzá, gránáttölcsérré és élettelen sziklák tömegévé változott, Isten csodájaképpen ez a szederfácska túlélte a pusztulást. Egyetlen élőlény volt a halott Doberdón. Gallyait, ágait, lombjait megperzselte a gránátvihar, de élet maradt, aki minden láng és tűzorkán közepette tavasszal szorgalmasan rügyezni és levelezni kezdett.
Mennyi dicsőség és mennyi rettenetes emlék fűződik e száraz gallyakhoz. Mi mindennek kellett itt történni, míg ez a fa jelképpé és szimbólummá vált a szegedi fiúk szemében. Mert jelkép volt, vágyakozás, az életnek parányi lángja a halál kapujában. És mennyi mindennek el kellett pusztulni, míg egy fácskán kívül nem maradt más semmi jel, amelyből az ember kiolvashatta volna az élet dobogását.
Egy évig élte túl a fa a halott Doberdót, de ezután jött az új tavasz és az új tavasszal őt is elpusztította a dühöngő vihar.
De a szegedi fiúk ekkorra már szívükbe zárták a halott fácskát, melynek csodálatos rügyezését és virágzását annyira csodálták a múlt tavaszon. Nagy ünnepség között tábori misén a pap szentelte meg a halott ágakat és ettől kezdve a 46-os szegedi fiúk mindenüvé magukkal vitték az ezred kedves kincseként.
Forrás: A Vitézi Rend Albuma (Reprint kiadás), 119. oldal.
A fahonvéd
Szentgyörgyi István alkotását – amely az 5. honvéd gyalogezrednek állít emléket – 1915. szeptember 8-án állították föl a belvárosban abból a célból, hogy adományokat gyűjtsenek a Vöröskereszt számára. Az adományozók egy-egy kis pikkelyt verhettek be a szoborba. Ám még mielőtt az egész szobrot pikkelyek fedték volna, el kellett távolítani azt, egyrészt az akció sikertelensége, másrészt rongálás miatt.
Tömörkény István írásában megemlékezik arról, hogy több szegedi asszony elesett fiát vélte felfedezni a fahonvéd vonásaiban. Egy idős asszony hetente bejárt a múzeumba, kisírta magát a szobornál, majd távozás előtt így szólt: A gyüvő hétön mögint begyüvök a fiamhoz."
Forrás: szoborlap.hu
Szeged, Fekete-ház nagyobb térképen való megjelenítése
Kommentek