Ózd városa mostanában (leginkább az utóbbi 20-30 évben) többnyire negatív kicsengésű hírekben szerepel. Megpróbálom a képet kissé árnyalva olyan időkbe visszanyúlni, amikor még az ország északkeleti csücskében is úgy zajlottak az események, mint bárhol másutt.
A település első okleveles említése 1272-ból való: a kis jobbágyfalu sokáig a szomszédos Csépány, Bolyok és Várkony községek közé szorulva élt. Neve az úz népnévből ered, amit a „d” kicsinyítő képzővel toldottak meg, ezzel is a kis méretre utalva. Jelentősége a XIX. században növekedett meg, mikor a közeli Csernely településen birtokos Sturman család 1846-ban – a környéken ekkorra már feltárt gazdag szénmezők ismeretében – vasgyárat létesített. Az első évtizedek terméke a kavaró és forrasztásos eljárással készült acél volt, amelyet kovácsolással és hengerléssel dolgoztak fel készáruvá. A XIX. században minden tekintetben gyors ütemű fejlődés következett, a gyár és a környező bányák tulajdonosa a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű R.T (röviden Rima) lett, amelynek a század végére szén-, vasérc-, magnezit-, mészkőbányák, gazdaságok, hámor, acélmű, hengermű, vasút tartoztak a tulajdonába. Ózd 1885. január 1-jétől járási székhely lett, melyhez 25 községet osztottak be (1927-ben minősítették nagyközséggé, majd 1949-től várossá).
Mint bányászati és nehézipari központ, Ózd lakosságának nagy részét mentesítették a katonai szolgálat alól, de azok közül, akiket munkájuk nem kötött közvetlenül a gyárhoz, azért szép számmal hívtak be, elsősorban a miskolci magyar királyi 10. honvéd gyalogezredhez és a kassai császári és királyi 34. gyalogezredhez.
A település hősi halottainak emlékművön olvasható listája:
A trianoni békediktátum Magyarország iparvidékeinek nagy részét a Monarchia utódállamainak ítélte, így a megmaradt bányák, üzemek jelentősége megnövekedett. Így Ózd-Salgótarján vidéke a „magyar Ruhr-vidék” jelzőt kapta. A – részben kényszerből bekövetkezett – fejlődés hatása a közéletben is megnyilvánul: élénkül a társadalmi élet. 1924. október 19-én megnyitották az Olvasó Egylet új székházát, amely egybennagyságát tekintve a hazai színházak között a hatodik helyen állt (a megnyitón részt vett József főherceg is), vagy említhetjük az 1926-ban épült községháza épületét, amelyet a helyi Botta Pál építési vállalkozó emelt Weiszner József műépítész tervei alapján.
Ennek megfelelően viszonylag hamar felmerült a világháborús hősi emlék állításának ötlete is. A gondolatot tett követte: Lukácsy Lajos szobrászművész megbízást kapott a szobor elkészítésére. A Gerecse hegység Süttő településének Haraszti-hegyi kőfejtőjéből származó mészkőből készült másfélszeres életnagyságú szobor kivont kardú zászlós honvédet ábrázol, a talapzat két oldalán a hősi halottak neveivel. Az eredeti tervek szerint 1924. decemberében adták volna át, azonban – ismeretlen okból – csupán a következő év június 1-jén leplezték le a település akkori központjában, az 1884-ben épült Kaszinó épülete előtt, szemben a vasgyár főbejáratával. Az avatóünnepségen megjelent a vármegye részéről dr. Soldos Béla főispán és Zsóry György alispán, részt vettek rajta a vármegyei Vitézi Szék és a miskolci katonai körlet képviselői is. Az ünnepi beszédet Faragó Gyula acélgyári igazgató mondta, valamint az Olvasó Egylet dalárdája lépett fel.
Lukácsy Lajos (1876.05.01-1927.06.24.)Gartán született (ma Kapuvár része). Itt végezte az elemi népiskolát, majd a kismartoni Polgári Fiúiskola tanulója volt, később a fővárosi az Iparművészeti Iskola díszítő szobrászati osztályán alapozta meg művészeti ismereteit. Látásmódját, stílusát Stróbl Alajos, később Fadrusz János hatása alakította. 1896/97-ben elvégezte az Országos Mintarajz Iskolát és Tanárképzőt, majd műtermet kapott a Várkert-bazárban. Első munkái köztéri szobrok, emléktáblák voltak. Az I. világháborúban mint katonai szolgálatra alkalmatlan, hadiszobrászként került a keleti frontra. Életművének jelentős részét a síremlékek alkotják. Budapest temetőiben, Temesvárott, Kismartonban, a kapuvári és gartai temetőben találhatók egyszerű, klasszicizáló szobrai, reliefjei. A szoborlap a művésznek az ózdin kívül három további első világháborús emlékművét ismeri: Zagyvarékas (1925), Pusztaföldvár (1926), Farád, valamint szülőhelyének, Kapuvárnak weboldala szerint (ahonnan életrajzi adatai is származnak) Szil község hősi emléke is az ő munkája.
A hatvanas évek végén az emlékművet áthelyezték az úgynevezett Gyári Temetőbe, ahol a főbejárattal szemben állították fel.
Köszönjük szépen a kutatómunkát és az írást Sőregi Zoltánnak, a képeket pedig Zelena Györgynek!
Kommentek