Nem felejtjük!

A település története:

A község eredeti neve Szent Iván, németül Sankt Iwan. A török világ utáni első összeírások Szent Ivánról nem tesznek említést. Felvetések szerint a török hódoltság előtt is létezett itt település Battháza néven.
A 150 éves török uralom alatt az országok középső része szinte teljesen elnéptelenedett. Buda visszafoglalása után a Habsburgok (1686) német telepeseket hívtak be. 1708-ban a falu területét a nádor gróf Brankovics Jánosnak adományozta, majd 1709-ben a Budai Ágostonosoknak. A kettős adományozás vége per lett, amit az egyház elvesztett. Szentivánt 1750-ben Esztergom alispánja, Tersztyánszky József kapta meg.
1723-ban érkezett az első öt letelepülni szándékozó német család Schwarzwald (Fekete-erdő) környékéről. A települési szerződést 1724. április 24-én írta alá a Budai Ágostonosok vikáriusa, Scharinger Patrik atya. „Települési szerződés: Minekutána mi, a Budai Országúti Ágostonos atyák elhatároztuk, hogy a saját tulajdonunkban levő puszta Szent Iványba néhány lakos befogadunk, …”.
A betelepülők: Peter Paxian Lohr am Main-ból, Heinrich Metzenger és fia Hans Metzenger Partenstein-ből, Lorentz Eisenkramer Oberwisää-ből, Heinrich Hessing Lohr-ból. Származási helyüket és nemzetiségüket tekintve frankok voltak, de a magyar összeírók számára minden német nyelvű ember „sváb” volt.
A betelepültek számára az Ágostonosok családonként 15 x 25 öl földet mértek ki házhelynek, szántónak és szőlőnek pedig annyi, amennyit a gazda családja számára meg tudott művelni. A szántókra három, a szőlőkre öt adómentes év járt.
1728-ban már 14 német család lakott itt. Az országos összeírás szerint a falu „…földje fövenyes, homokos, köves. Hogy milyen termékeny azt a jövő fogja megmutatni.”
1750-ben Tersztyanovszky János gróf kapta birtokul Szent Ivánt, nádori adományként és az Ágoston-rendi atyáknak fizetendő 5.700.- Ft kártérítés fejében. Tersztyanovszky 1769-ben bekövetkezett halála után, (nem lévén utódja) a birtok tulajdonosa az a Majthényi Károly lett, akinek Anna nevű leánya később id. Madách Imréhez ment feleségül. Ezután házasság révén a Marczibányi, majd a Karácsonyi család volt a birtokos. Ők építették az egykori kolostor helyén, annak köveiből a kastélyt, melyet sajnos a 2. világháború után teljesen leromboltak.
Változást hozott a falu életébe a 19. század közepén megnyílt szénbánya, mely jó munkalehetőséget kínált a falu és a környék lakosságának, bár a helybeliek eleinte idegenkedtek a főleg Württembergből és Stájerországból érkezettektől. Ekkortájt indult meg a falu lélekszámának növekedése: az első magyarországi népszámlálás idején, 1784-1787-ben a falu népessége 373 fő volt, 1880-ra 648, 1910-re 1222 főre növekedett, ma 3600-an élnek itt. A bánya egészen 1970-ig, bezárásáig foglalkoztatta a község lakosságának nagy részét és segítette a szociális, kulturális és egészségügyi létesítmények létrehozását. A község 1894-ben iskolát, majd 1895-ben állami óvodát is kapott.
Az egyházközség 1919-ben alakult meg és a falut 1921-ben Pilisszentiván néven nagyközséggé nyilvánították. A község határában nagyon jó minőségű agyag volt, melyet a fazekasok előszeretettel használtak fel. 1941-ben a település lakossága már 2286 fő volt, túlnyomórészt katolikusok, németek és magyarok lakták.
Az orosz csapatok 1944. december 25-én vonultak be végleg a községbe. A háború nem rongálta meg túlságosan a települést, mindössze egy menekülő bombázó által ledobott bombák romboltak le egy házat, melyben egy személy meghalt és a templom ablakai a légnyomástól betörtek. A háborúban azonban sok férfi halt hősi halált, főleg az orosz és német frontokon. A háború után nem került sor a német lakosság nagyobb arányú kitelepítésére.
 

Az emlékmű és környéke:

A római katolikus plébániatemplom szentélyének helyén egy temetőkápolna állt, melynek alapkövét 1755-ben tették le, majd 1764-ig építették. Néhány én múlva már romos, lepusztult állapotban volt, mivel a felhasznált építőanyag – amelyet a szerény körülmények között 1724 óta itt élő néhány német család teremtett elő – nem volt időtálló.
1780-ban a falu lakossága már kb. 400 fő volt. Ekkor bízták meg a jó nevű budai építőmestert Nepauer Mátét, hogy a kápolna helyén felépítse a templomot. A helybeliek sem a püspöktől, sem az uradalomtól nem kaptak támogatást, ezért az építkezés egészen 1796-ig elhúzódott. Az egyhajós templom egyszerű barokk stílusban épült.
Mai méretét 1914-ben nyerte el. Ekkor nagyobbították meg, mert a faluban megnyitott bánya miatt a lakosság száma megkétszereződött.

Pilisszentiván szívében, a római katolikus templom szomszédságában állították fel az első világháborús hősi halottak emlékművét, már 1918-ban, elsőként az országban. Az első világháborús emlékmű két oldalán található a második világháború és az 1956-os forradalom áldozatainak emlékműve is.

Az emlékművön 33 név olvasható, bár más források szerint a településnek 45 hősi halottja volt.

Források: http://www.pilisszentivan.hu/portal/, a Wikipedia Pilisszentiván szócikke.

Az emlékmű felirata:

Zur Erinnerung
an die Weltkrieg
1914-1918
gefallenen Helden

Ballabán János
Ballabán Márton
Brandhuber János
Brandhuber Mátyás
Engert József
Fihl József
Gábeli János I.
Gábeli János II.
Gábeli János III.
Gábeli József
Gábeli György
Gábeli Mihály
Gullnerics Lőrinc
Háber József
Hermann József
Hocksa József
Hocksa Ignác
Klinger József
Kohlberger József
Marlok György I.
Marlok György II.
Marlok Márton
Mandl Antal
Metzger György
Pollák Frigyes
Puck János
Richolm Sebő
Stocker István
Schuch Mátyás
Schvartz Flórián
Tix János
Tuschek Márton
Tittenberger Mihály

Az 1914-1918 évi világháború
pilisszentiváni hősi
halottainak emlékére.
 

Pilisszentiváni I. világháborús emlékmű nagyobb térképen való megjelenítése