Kövendy Ferenc hősi halott nyughelye
Kövendy Ferenc (1895. Székelykövesd – 1916. Gyimesközéplok)
Kövendy Gyula (1892. Székelykövesd – 1979. Debrecen)
Családom története, a családi legendáriumban a felmenőkről megőrzött különböző történetek kiskorom óta mindig érdeklődéssel töltöttek el. Az ötvenes évek végétől a hetvenesig minden nyarat Debrecen mellett töltöttünk apai Nagyanyám szőlősében, az abban az időben még csak a kisszámú őslakosok által lakott Bocskaikertben. Kisgyerekkoromtól fogva fontos programok voltak a bocskaikerti nyári családi összejövetelek, a nagy szalonnasütések, amikor a debreceni rokonság jött ki a kertbe, illetve amikor mi mentünk be Debrecenbe rokonlátogatásokra.
Éltek még Apám nagybátyjai, vagyis – az én születésem előtt meghalt – Nagyapám fiútestvérei, családjaikkal. Gyerekkoromban mindig ámulattal néztem meg Kövendy Gyula (1892-1979), Gyuszi bácsi lábát, amikor Apánk kérésére megmutatta nekünk, „unokáknak” az I. világháborús sérülését, a szurony döfte vagy átlőtt combját, közvetlenül a térde fölött. Csak felhúzta a nadrágja szárát, és ott volt rajta a XX. századi történelem egy mély lenyomata. Jó nagy heg volt. Gyuszi bácsi mindig biciklivel jött ki Debrecenből Bocskaikertbe még hetvenen felüli éveiben is. Szálfa egyenes, vékony, de erős és ruganyos termetű volt, hófehér volt a haja, mindig mosolygós volt; derűs természete mindenkiben rokonszenvet keltett. Apámmal nagy sakkpartikat vívtak. Halála után megkaptam egy példányt abból az önéletírásából, amelyet régi-régi írógépén, átütőpapírra írt, talán két vagy három példányban, élete legutolsó éveiben. Egyetemista koromban olvastam már egyszer ezt az önéletírást. Most – jó harminc év múltán újra elolvasva – sokkal mélyebb hatást gyakorolt rám, sokkal mélyebben érintett.
Ma már sokkal jobban értem és átérzem, mit érezhetett, milyen lehetett az élete, attitűdje, a korszakhoz való viszonyulása a II. világháború utáni években, Rákosi idején, majd a Kádár-korban egy olyan embernek, aki Ludovikát végzett I. világháborús katonatiszt (lovas huszár) volt, s aki korábban dicső haditettek sorával érdemelte ki nemcsak az érdemérmeket, amelyekkel kitüntették, de a beosztottjai és a felettesei tiszteletét, szeretetét, elismerését. Ő viszonylag fiatalon (1925) nyugdíjaztatását kérte, gazdálkodásra váltott, így Horthy hadseregében, a II. világháborúban már nem vett részt. Horthy Miklóstól csupán magasabb, őrnagyi rangot kapott, I. világháborús érdemeire való tekintettel.
A következő kis idézetből kiérződik a hajdani fiatalember mérhetetlen boldogsága, büszkesége és öröme, s azt hiszem, ezt a jó érzést az önéletrajz írásakor, már idősen, újra átélhette. Így ír: „Megkísérlem megírni azt az érzést, amikor 1914. október 15-én először húztam magamra az aranyszegélyű piros nadrágot. Mikor ezt a szándékomat teljesíteni akartam, akkor döbbentem rá, hogy erre képtelen vagyok. Mert ezt az érzést kellően kifejezésre juttatni nem tudom. Mert ennek a kifejezésre juttatásához írónak vagy költőnek, művésznek kellene lennem.”
Ott volt a Gorlicei áttörésnél, Przemysl ostrománál, a 3. honvéd huszárezred géppuskás osztagánál szolgálva; a huszár lövészosztály keretében a Kárpátokban folyó téli harcok alatt, valamint a tavaszi hadjárat alatti eseményekben mint az osztály segédtisztje vett részt. A 
lövészektől való búcsúzásáról így emlékezik, idézve az Ezredtörténetből, (2. Debreceni Honvéd Huszárezred) amit minden önmagára vonatkozó hadi tett említésénél kizárólagos forrásként használ, azzal a tudatos céllal, hogy objektivitását és az abszolút szavahihetőségét megőrizhesse: „Az ezredtörténet 91. oldalán: Július 31. A hadosztály Kövendy hadnagyot a lövészosztálytól bevonultatta ezredéhez, a hadosztály ezen alkalomból a következő dicsérő parancsot adta ki: Kövendy Gyula hadnagy a lövészosztálytól ezredéhez bevonul. Ezen alkalmat felhasználom arra, hogy a huszár lövészosztálynál gyakran rendkívül nehéz körülmények között, önfeláldozóan, fáradhatatlanul és kiváló eredménnyel teljesített szolgálataiért, valamint vitéz magatartásáért a Legfelsőbb szolgálat nevében köszönetemet fejezzem ki neki. Bissingen altábornagy. Ezután Kövendy hadnagy a Kovách-századhoz került beosztásba.”
lövészektől való búcsúzásáról így emlékezik, idézve az Ezredtörténetből, (2. Debreceni Honvéd Huszárezred) amit minden önmagára vonatkozó hadi tett említésénél kizárólagos forrásként használ, azzal a tudatos céllal, hogy objektivitását és az abszolút szavahihetőségét megőrizhesse: „Az ezredtörténet 91. oldalán: Július 31. A hadosztály Kövendy hadnagyot a lövészosztálytól bevonultatta ezredéhez, a hadosztály ezen alkalomból a következő dicsérő parancsot adta ki: Kövendy Gyula hadnagy a lövészosztálytól ezredéhez bevonul. Ezen alkalmat felhasználom arra, hogy a huszár lövészosztálynál gyakran rendkívül nehéz körülmények között, önfeláldozóan, fáradhatatlanul és kiváló eredménnyel teljesített szolgálataiért, valamint vitéz magatartásáért a Legfelsőbb szolgálat nevében köszönetemet fejezzem ki neki. Bissingen altábornagy. Ezután Kövendy hadnagy a Kovách-századhoz került beosztásba.” 1915 szeptemberében súlyos sebesülést kapott, s hosszú gyógyulásra hazaküldték Budapestre, majd otthonába, Debrecenbe. Erről így ír: „…én szeptember 8-án, egy súlyos, gyalog kézitusában megsebesültem, s ezzel lezárult első hadszíntéri működésem. (…) Csak az ezredtörténet 106-107. oldalain olvasható tudósítások kivonatos közlésére szorítkozom. Az ezred vesztesége 10 halott és 45 sebesült. Ez utóbbiak között volt Lévay és Kövendy hadnagy. (…) A tisztek közül különösen kitűntek a legválságosabb pillanatban tanúsított, meggondolt, öntevékeny és bátor magatartásukkal Ujfalussy és Massburg százados, Kövendy hadnagy, Streicher Andor zászlós, Streicher (Radák) Lajos százados, Lévay Ferenc hadnagy, Czeglédy Domokos főhadnagy, Nagy Ferenc. t. őrmester, az elesett Holbe tizedes, és B. Kiss huszár.”
1916. június vége felé, felgyógyulása után parancsot kapott a fronton küzdő ezredéhez történő 120 fő huszárból álló pótlás kivezetésére. Az ezred lovas osztályának I. századába, Streicher Lajos százados – legkedvesebb harctéri századparancsnoka – parancsnoksága alá került. Az egész 11. lovashadosztály és az ezrede is Galuzsián és közvetlen környékén volt még téli állásban, nyugalmas, pihenő időszakban kis ideig. Azután megtudjuk, hogy a július 7. körüli harcokban a hadosztály nagy része megsemmisült… Ismét az Ezredtörténetből idéz, a 130. és 132. oldalakon olvasható feljegyzésekből: „Abonyi Andor alezredes visszavonulása közben, Streicher százados vezetéklovai parancsnokának, Kövendy főhadnagynak Nova-Rudán azt a parancsot adta, hogy a pánik további terjedését akadályozza meg. Kövendy a vezetéklovakat Besenyei tiszthelyettessel Bol-Obzyrra küldte, ő a menekülőkből 40-50 lovast gyülekeztetett, és előnyomult, vissza a front felé. Ez határozottan megnyugtatta a menekülőket.” Újabb és újabb hadi tetteket hajtott végre, életben maradását Isten különös kegyelmének és „kézen vezetésének” tudta be. Részt vett az orosz, 1918-ban az olasz frontokon folyó harcokban, később Ligetalja járásban – Nyírlugos, Nyírábrány, Nyírbéltelek stb. környékén – rendfenntartó parancsnoki feladatokat látott el Vecsey Ervin főhadnagytársával együtt, majd 
román fogságban (Crajova) volt több mint négyszáz társával, köztük Kaas Ede századossal, Argyelán Zoltánnal. Önéletrajzában leír több érdekes epizódot, és hazajövetelük körülményeit erről az időszakról. Az egyik megható eseményre így emlékezik: „Crajovai fogolyéletünk legkiemelkedőbb napja volt augusztus 15., amikor katolikus istentisztelet alkalmával elénekelték ezt: Magyarországról, szegény Hazánkról, ne feledkezzél meg szegény magyarokról. Soha ilyen szívbemarkolóan nem hatott ez az ének, s nem sok szem maradt szárazon a jelenlevők között. Későbbi életem folyamán sokszor hallhattam ezt az éneket, s mindig a crajovai fogságom jutott eszembe.” Szinte látom a sok megfáradt, háborús öldökléseket-mészárlásokat is túlélt férfinépet, szinte hallom azt a zengő, szomorú, ám bizodalmat árasztó „férfikórust” az elnyújtott dallamvezetéssel, ritmikával…
román fogságban (Crajova) volt több mint négyszáz társával, köztük Kaas Ede századossal, Argyelán Zoltánnal. Önéletrajzában leír több érdekes epizódot, és hazajövetelük körülményeit erről az időszakról. Az egyik megható eseményre így emlékezik: „Crajovai fogolyéletünk legkiemelkedőbb napja volt augusztus 15., amikor katolikus istentisztelet alkalmával elénekelték ezt: Magyarországról, szegény Hazánkról, ne feledkezzél meg szegény magyarokról. Soha ilyen szívbemarkolóan nem hatott ez az ének, s nem sok szem maradt szárazon a jelenlevők között. Későbbi életem folyamán sokszor hallhattam ezt az éneket, s mindig a crajovai fogságom jutott eszembe.” Szinte látom a sok megfáradt, háborús öldökléseket-mészárlásokat is túlélt férfinépet, szinte hallom azt a zengő, szomorú, ám bizodalmat árasztó „férfikórust” az elnyújtott dallamvezetéssel, ritmikával… Visszatérve a sebesülését követő debreceni gyógyulásának időszakára, erről az időről ez olvasható az önéletrajzban: „…el kell mondanom, hogy azokban a hetekben érkezett haza fejsérüléssel az Isonzó frontról Feri öcsém, s amikor én a frontra hívó parancsot otthon közöltem, éppen otthon volt. Amikor Édesanyám sírva panaszolta, hogy megint elvisznek engem, akkor tehát, 1916. június havában azt mondta Feri öcsém: Édesanyám, ne sirassa Gyulát, ő haza fog jönni, de én fogok ismét kimenni, és ott fogok maradni. Szegény Feri öcsém azon év október 18-ára a Gyimesi-szorosban hősi halált halt.” Egy másik helyen így ír: „Ferenc öcsém 1916. október 18-án, mint t. honvéd zászlós, a Gyimesi-szorosban hősi halált halt, mint a Műegyetem Gépészeti Fakultásának II. éves hallgatója, 21 éves korában. Gyimesközéplokon, a cínteremben lett eltemetve.” (cinterem=a helyi szóhasználatban a ravatalozót jelenti a reformátusoknál, ahogy ezt helyiektől megtudtam.)
Nagyapámék Ferenc nevű öccsének haláláról régtől fogva tudtam. Most azonban ez is sokkal mélyebben megérintett. Ez a Kövendy Ferenc fiatal székely gyerek volt, aki mérnök szeretett volna lenni. Mezőkapusról, a Marosvásárhelyi Református Gimnázium elvégzése után (1914-ben költöztek Debrecenbe) Budapestre jött tanulni, majd be kellett vonulnia, mint oly sok hadköteles korú fiatal fiúnak, akik azután egy szinte teljes mértékig elveszett, odaveszett generáció halottjai lettek.
Kutatást kértem a HM HIM Hadtörténelmi Levéltár és Irattár igazgatójától, Dr. Bonhardt Attila ezredes úrtól 2009 tavaszán-nyarán Kövendy Gyulára és Kövendy Ferencre. Elhatározásomban, hogy utánajárok ennek a „Feri-ügynek”, az is közrejátszott, hogy akkoriban láttam élő tévéközvetítésben a csíksomlyói búcsút, az ezeréves határt, a helyrehozott őrházat, azokat a hegyeket, völgyeket, a szorost, ahol mindkét háborúban sok vér folyt, sok magyar katona elesett. Ott halt meg, bizonyára szörnyű körülmények között, szörnyűségekkel a látóterében, borzalmak és emberi szenvedések tapasztalatával rövid életében, szeretteitől távol, fizikai fájdalmakkal, hosszú haláltusával avagy nyomban, nem tudom, ez a fiatal gyerek… Azokat a fenyveseket és hegyeket, azt a tájat látta utoljára, mely nem ilyen idilli, festői arcát mutatta, mint most. Szerettem volna tudni, van-e azoknak a hősöknek, köztük az én nagynagybátyámnak valamilyen emlékműve, jele, vagy az is olyan sorsra jutott, mint számos más temető, sír, templom, falu a történelem viharaiban azon a tájon… (Gyimesközéplok közelében felrobbantott bunker és lövészárok maradvány - a Szerk.)
Elképzeltem Bothos Ágnes – 48-as főhadnagyok és hősi halottak leszármazottja és rokona – dédanyámat, aki elveszítette a legkisebbik fiát, majd hamarosan elveszítette a szülőföldjét, és még a gyereke sírját sem láthatta, látogathatta. Trianon után nemcsak halottak és élők, de az élők, családok, családtagok között is megszakadt a kapcsolattartás, vagy igen nehézkessé vált – a módosult országhatárok miatt. Arról nem beszélve, hogy utazni sem úgy utazgattak akkor, mint manapság. Apám mesélte, hogy Kövendy Gyula, Erdély II. világháborús visszacsatolásakor (1940) azonnal elutazott Gyimesközéplokra, s elvitte a család által csináltatott márványtáblát, amelyre Kövendy Ferenc nevén kívül az összes elesett bajtársa neve is fel volt vésve. Ezt az emléktáblát a gyimesközéploki templom falára, kerítésére, vagy az ott levő temető falára (?) helyezte el. Kövendy Ferenc nyughelyének és esetleg ennek a táblának szerettem volna a nyomára lelni.
Felvettem a kapcsolatot a Gyimesbükki Őrházat helyreállító, s az ezeréves határt szívügyeként kezelő Budakeszi Kultúra Alapítvánnyal is, és megkaptam tőlük Deáky András helybéli tanár úr elérhetőségét. Ő is, valamint a gyimesközéploki plébános úr, segítségemre voltak. Utánajártak, tudakozódtak helyben, hogy tudnak-e a lakosok katonasírokról, I. világháborús nyughelyekről. Sajnos a 40-ben odavitt márványtábla felszerelése óta is eltelt vagy 70 év, egy emberöltő, és elmondásuk szerint a táblát, valamikor a Ceaucescu-diktatúra alatt, amikor minden ilyesmit leszedtek és megsemmisítettek, már eltávolíthatták onnan.
Közben Bonhardt Attila ezredes igazgató úr június közepén kapott leveléből (e-mail) megtudtam, hogy: „Kövendy Ferenc a debreceni m. kir. 3. gyalogezred zászlósaként harcolt az olasz fronton. Valóban súlyosan megsebesült. Az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartásáért II. osztályú és I. osztályú Ezüst Vitézségi Éremmel (Kisezüst, Nagyezüst) tüntették ki.” A sírhely felkutatására irányuló kérelmemet, mailemet továbbították a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Bécsi Levéltári Kirendeltségéhez (Kriegsarchiv), akik kutatást végeztek.
Augusztus vége felé kaptam az újabb mailt, amelyből megtudtam, hogy „…az Osztrák Hadilevéltárban fellelték a gyimesközéploki katonai temetőről 1917-ben készült temetőkatasztert. A kataszter szerint Gyimesközéplokon 16 osztrák-magyar, szövetséges, illetve ellenséges katona volt eltemetve, köztük Kövendy Ferenc zászlós, aki a debreceni m. kir. 3. honvéd gyalogezred pótzászlóaljának állományába tartozott. A jelentés szerint valamennyi hősi halott egyéni sírban nyugodott. Még az I. világháború alatt létesült Gyimesközéplokon egy hősi temető, ahová a töredékesen fennmaradt bejegyzések szerint 1916 november-decemberében temetkeztek. Sajnos Kövendy Ferenc zászlós kataszteri lapján az eltemetés ideje nincs kitöltve. A 3. honvéd gyalogezred halotti anyakönyvében is csupán Kövendy Ferenc elhalálozásának ideje, 1916. október 17. van feltüntetve. Mivel a gyimesközéploki katonai temetőt a kataszter központi temetőként jelöli, elképzelhető, hogy a környéken elesett katonákat még 1917-ben exhumálták és Gyimesközéplokon helyezték ismét örök nyugalomra. A temető mai állapotáról nincsenek ismereteink.”
Szeptemberben újabb mailben kérdeztem meg az igazgató urat, hogy nem volna-e – a katonai kapcsolatrendszeren belül, a hadisírgondozás nemes eszméjét gyakorolva, esetleg román együttműködéssel, hivatalosan – lehetőség arra, hogy nyoma maradjon Kövendy Ferencnek és azoknak a katonáknak, akik a háborúban ott lelték halálukat.
Hogy fennmaradjon a nevük.
Számomra nagyon rokonszenves ez a blog, hogy az I. világháborús emlékoszlopokra, a templomok falaiba helyezett márványtáblákra, a hősi emlékműveknek és szobroknak a talapzatába vésett neveknek, az amúgy névtelennek vélt embereknek ad méltó gyűjtőhelyet. A nevesített és a névtelen hősök iránti tiszteletet láthatja és érezheti minden idelátogató, a blogot alkotók önzetlen kutatói, helytörténeti és fotós munkáinak jóvoltából. A kis közösségek nem csakis a rendelet miatt, hanem belső igényből, a társaik, szomszédaik iránti tiszteletből és kegyeletből örökítették meg és tették maradandóvá a helybeli halottaik neveit a világháború után; a „Kis Pisták, Nagy Jóskák” hősi neveit. A történelem, a múlt nemcsak a tábornokok, királyok, hadvezérek, császárok, miniszterelnökök, a „nagyemberek” világrengető tetteiből áll össze, hanem a „Kis Pisták és Nagy Jóskák”, Kövendy Ferencek, Kiss B. huszárok, Holbe tizedesek tetteiből, hőstetteiből. Ha ezeknek a kicsi, földi halandó hősöknek fellelhetők a nevei, az utókor erkölcsi kötelessége megőrizni őket, akár egy alumínium táblácskán is. Az, aki nem hagyja elveszni őket, hanem az emléküket, a tiszteletüket tovább viszi, átörökíti, ápolja, vagy felhívja rá a figyelmet – mindenképpen nemes cselekedetet hajt végre.
Bonhardt igazgató úr továbbította levelemet a HM HIM Katonai Emlékhely- és Hadisírgondozó Igazgatóságnak, ahonnan, nem sokkal később, október elején Dr. Holló József altábornagy főigazgató úrtól a következő választ kaptam: „Örömmel értesítem, hogy utasításomra a HM HIM Katonai Emlékhely- és Hadisírgondozó Igazgatóság felvette a 2010-es munkatervébe emléktábla elhelyezését Gyimesközéplokon. Az emléktáblán szerepelni fognak a hősi halottak nevei, természetesen Kövendy Ferencé is. Az emléktábla elhelyezését a hadisírok és az egykori márványtábla megkeresése céljából helyszíni szemle fogja megelőzni.”
Idén megint néztem a csíksomlyói tévéközvetítést, és olvastam a hírekben, hogy az ezeréves határnál megkezdték a mindkét világháborúban elesett hősi halottak névsorának márványtáblákon való megörökítését, felhelyezését. Érdeklődésemre a Budakeszi Kultúra Alapítvány munkatársa, Bánkuti Ákos megírta, hogy a Bécsi Kriegsarchivból folyamatosan küldött anyagok alapján – szoros együttműködéssel a HM HIM-mel, az altábornagy úrral – kutatják a sírokat, bővítik a hősi halottak névsorát, egyelőre még Gyimesbükkön.
Gyimesközéplok onnan már csak egy ugrás.
A gyimesközéploki plébános úr azt mondta nekem telefonban, hogy nyugodjak meg, mert nagyobb ünnepeken mindenkiért, minden elesett katonáért mondanak ott egy imát a népek és ő is, hiszen tudnak róluk; csak azt nem tudják, hogy kik voltak és hányan, és hogy pontosan hol nyugszanak. Bizakodva, és őszinte örömmel a lelkemben – várakozom. Nagyon jó érzéssel tölt el, hogy sokak áldozatos, odaadó munkája révén felkerül nemsokára Nagyapámék szeretett öccsének a neve – a szintén hősi halált halt társaiéval együtt – egy olyan falra, egy olyan helyen, amelyet manapság az emlékezés, az összetartozás kinyilvánításának és megnyilvánulásának színterei között tartunk számon. Nagyapámék és Apámék (Dr. Kövendy Gyula, 1927-2010) generációjának nem adatott meg az, hogy olyan korban és országban éljenek, ahol a kortársak és az utódok mindvégig őszinte tisztelettel és megbecsüléssel emlékeznek a korábbi, a XX. századi háborúkban meghalt, az országhatáron kívül eltemetett hősökre. A névtelenekre és nevesítettekre; a Don-kanyartól a Kárpátokig.
Örülök, hogy én, ezen a blogon, most az ő nevükben is megtehettem.
Kövendy Katalin
Kommentek